Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat! Zsolt 4,2b (2Kor 1,4; Mt 20,1–16; 1Kor 9,24–27; Zsolt 89,20–53) Kiútért, könyörületért, meghallgatásért fordulhatunk Istenhez. Mit jelent ez? Azt, hogy jövőt ad nekünk, hiszen a kiút megoldás, s egyben út előrefelé. Erre nézve Isten számtalan ígéretet adott népének. Könyörületét bűneink miatt kell kérnünk, mert a bűn elválaszt tőle, de Isten nem a bűnös halálát, hanem megtérését és életét akarja! Meghallgat, s nemcsak a szavakkal kimondhatót, hanem lényünk teljességét veszi körbe szeretetével és figyelmével, ahogyan Jézus is minden hozzá igyekvőt teljes egészében gyógyított, a szinte még ki sem mondott kérésre, a felé nyúló betegek érintésére reagált… Előbb hallott és hallgatott meg, mint ahogy a gondolat szavakká formálódott volna.

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen. Ef 5,15 (JSir 3,40; Lk 19,1–10; 1Tim 4,1–11) …mert az idők gonoszak. Ki kell használni az időt, mert döntési helyzetben vagyunk; kiszabott időnk véges, és nem szolgálhat mentségünkre, hogy e gonosz, kemény világban nem tudunk erősek, jók, árral szembefordulók lenni. Kik tegyenek akkor bizonyságot, és kik mutassanak példát, ha nem azok, akik már megismerték Jézust, akik tudják, hogy bűneikre van bocsánat, hogy van kitől kérni a számtalan aspektusból nézve „gonosz időkben” erőt és útmutatást?! Nekünk, keresztényeknek kell ezt a vigyázást, ezt a bölcsességet felmutatnunk, egymást is segítve ebben a ránk bízott küldetésben. „…hogyan éltek…” – mindig ez az izgalmas kérdés. Számunkra Jézusnál kész válasz van rá.

Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem. Ez 34,16 (Mt 18,12; Zsid 12,12–17; 1Tim 4,12–5,2) Ezékiel a jó pásztor uralkodásáról beszél. Aki eltévedt, az bizony végleg el is veszhet, és tragédia lehet abból, ha senki sem veszi észre a távolodását, ha senki sem megy utána, és nem állítja meg a szakadék szélén. Egy család, egy közösség is veszít el így tagokat, s magunk is elveszetté válhatunk, legkisebbé és legnyomorultabbá – ha nem lenne, aki értünk jön. Akkor, amikor még nem is tudjuk, hogy elveszettek vagyunk, már keres. Akkor, amikor magunktól nem tudnánk visszafordulni, odamenni hozzá. Akkor, amikor mások visznek hozzá, mert már ehhez sincs erőnk. „…az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

Jézus ezt mondta tanítványainak: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ekkor beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél. Mk 6,50–51 (Zsolt 30,4; Mt 10,40–42; 1Tim 5,3–16) Teológuskoromban életem első áhítatát erről a történetről kellett tartanom. Azóta sok mindenben változtam, s tudom, ma máshogy beszélnék erről az igéről. Árnyaltabban, több tapasztalattal a birtokomban. Mert életem során azóta már sokszor átéltem, hogy – ha szabad a példázat szavaival kifejeznem magam – a viharos tengeren beszállt a hajómba Jézus… És hogy miként történik, nem értem, de mindig elül a szél.

Én Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Zsolt 55,17 (Mk 13,11; 1Kor 3,/1–3/4–8; 1Tim 5,17–6,2a) Bizonyosság árad e szavakból, kétség sem fér hozzá. Sokszor kiáltunk, de ha nem Istenhez, akkor a megoldás is elmarad, vagy ideiglenes. Megkerüljük őt, más utakon keresünk segítséget, tévutakon, zsákutcákban találjuk magunkat… Hányszor tett ígyIsten népe: bálványokhoz, idegen istenekhez fordult, míg be kellett látnia, hogy az atyák Istene az egyetlen Isten. A megtartottság élménye ez: van egy „kéz” alattunk.

Az Úr így szólt Kainhoz: Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről. 1Móz 4,10 (1Jn 2,11; Jn 2,13–22; 1Tim 6,2b–10) Mit tettél, Káin? – ezzel a címmel jelent meg Hans Herlin újságíró könyve. A II. világháború egyik legmegrendítőbb eseményének, a Japán ellen intézett amerikai atomtámadásnak az előtörténetéről írt, hogy mi történt addig, amíg zuhanni kezdett a hirosimai és a nagaszaki bomba, és mi lett a sorsa Claude Robert Eatherly amerikai repülőőrnagynak, a támadás egyik résztvevőjének. Az édentől keletre kerültünk a bűnbeesés óta. E történelmi tény is bizonyítja, hogy nem járhat emelt fővel az ember; hogy mennyire végtelenül elveszett és bűnös, ha nem tér meg mielőbb, és nem kéri Isten kegyelmét örökös lázadásai és égbekiáltó bűnei miatt.

Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! 2Móz 33,13b (Róm 11,2a; 1Kor 1,26–31; 1Tim 6,11–21) Az aranyborjú imádása és az összetört kőtáblák után vajon mivel érvelhetne Mózes, hogy Isten maradjon népe között, ne fordítson hátat nekik, s ne sújtsa jogos haragjával? Nézd – mondja –, mégiscsak a te néped… Semmivel nem tudunk magunk mellett érvelni, amiért Istentől örök életet remélhetnénk. Semmi jóra nem hivatkozhatunk. Semmi sem szól mellettünk. Semmi, csak a Krisztusba vetett hit tart meg. Ezt jól kell látnunk; nekünk, evangélikusoknak pedig különösen is – ebben a két szóban: solus Christus.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::