Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Schéner Mihály nyolcvanöt éves. Az evangélikus képzőművész január 9-én ünnepelte születésnapját. Hatvanesztendős művészi pályafutása elismeréseként ez alkalomból vehette át a minap a parlament arany emlékérmét az Országgyűlés elnökétől. Szili Katalin előzőleg személyes látogatásával tisztelte meg otthonában az idős mestert, akinek szobájába lépve számos tárgy árulkodik alkotói sokoldalúságáról.

Velem szemben, a szekrény tetején harminc kerámiafigurája, hátam mögött egy szobrának kicsinyített mása. A zongora mellett az általa írt könyvek néhány példánya. De a legszembetűnőbb természetesen a falaknak támasztott számos festmény, Templomok című sorozatának képei.

– Miért épp szakrális helyeket örökített meg a vásznon?

– Hadd idézzem a latin mondást: habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa. Így van ez a festményekkel is. Több mint száz templomos képet alkottam, ezekből legutóbb 2006-ban nyílt kiállítás Kiskőrösön. Könyv is készült belőlük, tavasszal megjelenik.

A művésznek legutóbb 2006-ban – Festés közben címmel – jelent meg kötete. Ebben alkotás közben született gondolatai olvashatók Ladányi Zsuzsa újságíró szerkesztésében. A templomokat ábrázoló képekről így vall benne:

„Körülbelül egy éve elkezdtem templom-tájképeket festeni. (…) A templomok közelében, a stációk tövében az isteni békesség csendje hat rám, és megnyugszik a szívem. (…) A templomok, még a legegyszerűbbek is, sokkal többet mondanak a mai, kocka alakú épületeknél. Mindig úgy festettem meg őket, hogy ott legyen körülöttük a park is, a bokrok és a szép fák környezetében, a padon vagy a fűben magam is szívesen megpihennék. A templomok közelében találkozom Istennel, beszél hozzám a Csend. Gondolatokat ébreszt, megnyugtat és feltölt energiával, reménységgel.” (A templomos tájképekről és a lelki megüresedésről)

– A felülről kapott energia számtalan alkotásban – festményben, kerámiafigurában, kollázsban, szoborban vagy épp egy írásművében – manifesztálódik: számomra, a laikus szemlélő számára a képeken leginkább a varázslatos színekben van jelen.

– Mások mondják a képeimről, hogy a színeim sugárzása az, ami leginkább megragadja őket. Pedig nem sok színt használok. Véleményem szerint a kiválasztásukon és használatukon múlik minden, de ez a képesség Isten ajándéka.

„Pályám hatvan évével a hátam mögött világosabb színekben látok, s világosabb színeket keresek. A virágokat is világosabb, vidámabb színekben festem. Másképpen festem a tájképeket is. Mostanában mindenekelőtt hangulatképek kerülnek ki a kezem alól.” (A sárga tájképekről és a giccses ízlésről)

– Mely napszakban alkot a legszívesebben?

– Korán reggel, pirkadatkor, amikor még nem látom pontosan a színeket.

„A hatvanas, hetvenes években este, a kötelezettségek elvégzése, a baráti találkozások után, gyakran éjszaka festettem. Tíz, tizenöt éve viszont korán reggel, öt-hat óra körül kezdek hozzá, nyolc körül befejezem, és azzal a nyugodt érzéssel fekszem vissza az ágyba, hogy már ez a nap sem múlik el anélkül, hogy létrehoztam volna valamit. (…) Azért mindez nem jelenti azt, hogy ma már egyáltalán nem festek este. Dehogynem! Sőt az is előfordul, hogy éjjel felébredek, nem tudok aludni, és festeni kezdek.” (A festés idejéről, időtartamáról és mikéntjéről)

– Megtisztelt azzal, hogy megmutatta a műtermét. Körbenézve jó néhány festékes tubust láttam, ecsetet azonban egyet sem…

– Csak egy ecsetet használok, és a képeket gyakran simítom el a kezemmel.

„Maximum egy ecsettel és a tíz ujjammal festek. Amikor például magyar pipacsos rétet festek, hogy gyorsabban menjen a munka, egyszerre tíz ujjbegyemet húzom végig a horizont alatt, ahol a magyar Alföldön a pipacsok nyílnak, és szép kis fejecskéjükkel kibólintanak Isten szabad egére, keresik a napsütést. (…) A magyar pipacsos rét és tarló mezei virágait diákkorom óta szeretettel festem, odaadásom mit sem apadt az idők során.” (A festés idejéről, időtartamáról és mikéntjéről)

– Bár szép, kertes házban lakik, innen azért távol esnek az említett pipacsos rétek. De gondolom, ezt Ön – aki egyszer azt nyilatkozta, hogy útközben szeret élni – annyira nem bánja, hiszen ez alkalmat adhat arra, hogy ismét felkerekedjék…

– Mindenki, aki él és lélegzik, úton van, hiszen maga az élet egy nagy utazás. Az enyém nem volt csupa boldogság és öröm, részem volt sok próbatételben és nehézségben is. De az a nézetem – ha tetszik, „hitelvem” –, hogy minden reggel „fel kell támadni”, elölről kell kezdeni. Én is ezt teszem újra meg újra, Isten kegyelmében bízva.

„Hiányoznak az ifjúkor boldog napjai. Szervezetem gyakorta figyelmeztet, hogy többet kellene pihennem, nekem mégis a munka a legigazibb feltámadásom; amikor alkotok, nem is érzem magamat fáradtnak. Emellett egyre inkább élvezem a csendet, és lelki megüresedésre törekszem. Még sok mindentől meg kellene szabadulnom, hogy elérjem az igazság és a békesség csendjét. Egyre jobban vágyakozom a csendre, hogy meghalljam az isteni csodák hangját, és közelebb kerüljek Istenhez.” (A művészetről, a művészi magányról és a feltámadásról)

A beszélgetés után színek, formák, képek emlékével gazdagodva távozom, és az autóbuszon, útban a szerkesztőség felé Schéner Mihály könyvét lapozgatom. Az első oldalon ez áll benne: „Mi kell még nekem? Bona venta újból és mindennap, hogy újrakezdhessem, amit évtizedek óta mindig újra kell kezdenem. Irgalmas az Úr hozzám, erőt ad kezemnek és szívemnek, hogy megvalósítsam a földit és az égit, hogy mint a kettő közötti vándor, munkám örömével kivédjem a rossz csapásokat, és alkotásaimmal felemelkedhessek. Fáradozásom célja legyen továbbra is a szép és az igaz keresése!” (Invokáció)

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::