Ige+hirdető

Hozzászólás a cikkhez

Ez évben ünnepli az egész evangélikus világ a diakónia két meghatározó alakjának kétszázadik születésnapját. Wilhelm Löhe és Johann Hinrich Wichern két évszázad után is jelentős hatást gyakorol a szeretetszolgálatra. A keresztény élet helyes arányait eltévesztő mai ember számára fontos példa, hogyan lehet a szavaké mellett a kezek igehirdetését is gyakorolni. Fontos a szavakban felcsendülő örömhír, de legalább annyira fontos a kezek által „megszólaltatott” evangélium.

A hit hallásból van – emlegetjük az apostol nyomán. A szavak hordozzák Isten szeretetének jó hírét. Az evangéliumot hirdetni azonban másként is lehet. Az örömhír nem csak szavakból érthető meg. A szeretet cselekedete, a másik emberhez való önzetlen, segítő odafordulás, az apró mozdulat és a nagy tettek egyaránt válhatnak prédikációvá. Sőt olykor ezek beszédesebbek sokféle szónál. A simogató kéz. Annyi a durva mozdulat, a vasököl, a bántó mutogatás vagy a súlyos ütés! Minden kéz, minden mozdulat, amely simogat, arról beszél, hogy az erőszakkal szemben diadalmaskodhat a szeretet; az emberben lakó és az embert körülvevő gonoszságon úrrá lehet az Isten szeretete. Ütni – lám, hogy öröklődik génjeinkben a rosszra való készség – mindenki tud. A simogatás azonban tanúskodik arról az atyai kézről, amely jogosan üthetne, mégis vigasztalóan simogat. Az útmutató kéz. A tanácstalanság, a bizonytalanság rengeteg embert sodor veszélybe. Mindannyiunknak probléma lehet, hogy nem találjuk a helyes utat vagy az élet útvesztőiből kivezető ösvényt. Az a kéz, amely előrevivő utat mutat, arról beszél, hogy Isten nem zsákutcába viszi övéit, hanem célt, távlatot ad. Kivezet a legkilátástalanabb helyzetből is. „Megoldási készletei” életszerűek. Ahogy fontos, hogy számunkra legyenek útmutató emberi kezek, úgy fontos az is, hogy mi is azokká váljunk mások számára. Ha kézen fogjuk a ránk bízottat, el tudjuk vezetni ahhoz, aki – János evangéliumának tanúsága szerint – így vallott önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” A felemelő kéz. Ha nincs kapaszkodó, amelynek segítségével kikerülhetünk a gödörből, vagy felkelhetünk elesettségünkből, akkor végünk van. Szükségünk van arra, hogy valaki felemeljen. Az az ember, aki tudva vagy tudatlanul, de a másik ember felé tudja nyújtani segítő kezét, Isten kezévé válik, s hirdeti a teremtő, gondviselő, célba vezető Isten akaratát, mentő szándékát. A betakaró kéz. Az édesanya betakarja alvó gyermekét, hiszen védi, óvja, hogy meg ne fázzon. A gyermeknek szüksége is van erre. Nem tud még magára vigyázni. Ki van szolgáltatva a természet viszontagságainak, a váratlan eseményeknek. De édesanyja betakarja őt, őrzi az álmát. A Biblia számtalan képpel beszél arról, hogyan takarja be a mennyei Atya a veszélyeknek kitett gyermekét. Minden így gondoskodó emberi kéz az ő gondviselését hirdeti. A gyógyító kéz. Isten tehetséget adott az embernek, hogy a világot s benne életünket tönkretevő gonosz hatalma ellen fordulva gyógyítson. A szakképzett gyógyító kezek s a fájdalmat enyhítő ápoló kezek nélkül pusztul az élet, és még töredékesebb az egészség. Miről is kapunk jelzést e kezek által? Arról, hogy nem kell meghajolnunk az életet romboló erők előtt, hanem bátran küzdhetünk, hiszen Istenünk életpárti Isten, akinek a jósága gyógyít. Nem elpusztítani akar, hanem teljessé, egészségessé akarja tenni életünket. A gyógyító kezek prédikálnak. Az egyház diakóniai szolgálata nem szolgáltatás. A diakónia a segítő kéz igehirdetése. Így az egyház alapfeladatához tartozik. Nem egyház az, amelyben csak a szájak mozognak, de mozdulatlanok a kezek. Az áldó kéz. A fenyegető, ökölrázó, gonosz mozgatta kezek helyett lehet a kezet áldásra emelni. Áldást osztani nem csupán a pap liturgikus kötelessége, hanem Isten minden gyermekének nagy lehetősége. A Szentírás sokféle módon beszél arról, hogy ég és föld hirdeti Isten nagy tetteit, dicsőségét. A keresztény ember nyitott szemmel járva észreveszi, meglátja, hogy a kezek igehirdetése fontos része Isten világa kommunikációjának.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::