Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Vajon a hatalomról szól-e minden? – aligha van olyan kérdés a mai Magyarországon, amely húsbavágóbban foglalkoztathat bennünket nemtől, bőrszíntől, vallástól és politikai szimpátiától függetlenül. A hatalom birtoklása szinte mindent igazolhat, presztízsokokból feláldozhatók a személyes befolyásnál nagyobb és fontosabb egyéni és közösségi értékek, a kiválasztottság tudata kerekdedre hízik attól, hogy vagyonom, családom, kapcsolataim révén az elithez tartozom. A döntések leegyszerűsödnek arra az alaptételre, hogy mi áll az érdekemben, illetve azzal szemben – s minél többeket tudok a hatalom és érvényesülés bűvkörébe vonni, annál többen látják majd az élet nagy kérdéseit hozzám hasonlóan ilyen egyszerűnek. A baráti beszélgetést felváltja a kommunikációs stratégia, a bizalmas együtt gondolkodást a taktikai tervezgetés, az élet gazdagságát a monomániás törekvések és félelmek. De hogyan is állunk a hatalommal az egyházban? Vajon ki tudjuk-e vonni magunkat a környező világ durva behatásai alól? Meggyőződésem szerint csak akkor, ha nemcsak kimondjuk naponta Istennek, de mélységesen komolyan is vesszük az életünkben: „Tiéd a hatalom.” Konfirmandustól a püspökig, baba-mama klubtól az országos felügyelőig, presbitertől a zsinati elnökig az egyház Istené, vagy másként fogalmazva: az egyház kertecskéje Isten tulajdona. A földön küszködő anyaszentegyháznak pedig idestova kétezer éve az egyik legnagyobb és legveszélyesebb kísértése, ha heves vitákba bonyolódik arról, hogy az Úr – részben legalábbis – átruházta-e tulajdonosi jogait bárkire is az egyházban. Gondoljunk csak éppen a reformáció történetére s az egyházi tekintély markánsan protestáns hagyományára! Mitől is zajos manapság az evangélikus kertecske? A francia kertkultúra – ebben a művészien gondozott, alakra nyírt, részletekig tervezett kompozíció adja meg az összhatás szépségét – szerelmesei bizonyára rémülten kiáltanak fel egy angolpark „rendezetlen és romlásnak indult” összképe láttán. Másokat viszont éppen a mindenen uralkodó formatervezés, az emberi kéz nyomát mindig láthatóan magán viselő környezet tölt el a kényelmetlenség érzésével. Vajon melyiküknek van igaza? Ha a kertépítési irányzatok egymással vitázó dogmatikáit olvassuk egymás fejére, aligha kerüljük el, hogy hangos szó töltse be az utolsó zugot is. A Szentírás és az egyház története mindenesetre azt mutatja, hogy a Tulajdonos elképzelései sokkal fantáziadúsabbak, mint egymással gyakran perlekedő gyermekeiéi. Egyházi vezetőink és testületeink, valamint az egyházat valójában felépítő gyülekezetek között a harmónia és összhang bizonyosan nem az egyházépítési dogmatikák alapján érhető el. Egyháztörténészként állítom, hogy a tökéletes és zavarmentes – azaz Isten országát leképező – egyházkormányzati formát még sehol sem találták fel. De nem is gondolnám, hogy ez lenne a keresztény emberek és közösségek legfőbb feladata. Hiszen a világban vitázhatnak és marakodhatnak alá- és fölérendelt struktúrákon, „ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb” (Lk 22,26). Valójában nincs is olyan egyházkormányzati felépítmény, nincs olyan egyházi összetartozás, amely meglenne az egyháztagok Isten és egymás iránti odaadó és figyelmes szeretete, a közös szolgálatra való őszinte elszántság nélkül. A zűrzavar csupán a kölcsönösen odaadó szeretet hiányából fakadhat. Ezért mielőtt metszőkést és ásót ragadnánk, buldózert és konténereket rendelnénk, talán tegyünk fel néhány alapvető kérdést! Ártalmára van-e az egyháznak, ha közös dolgainkat minél szélesebb körben gondoljuk végig, ha a megvalósításban minél többen veszünk részt, ha az egyház építésében – természetesen ki-ki saját szolgálatának mértéke szerint – hiteles érveléssel és meggyőzéssel, másokkal együttműködve végzi munkáját? Ahogyan a zsoltár is mondja: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! (…) Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.” (Zsolt 133,1.3) Az egyetértés az egyház egyik legdrágább kincse, a Szentlélek ajándéka. Az egyetértés lehetősége ezért nem azonos az örök ellentmondás jogával, de az elvárt egyetértés kötelezettségével sem! Az egyetértés joga olyan kulturált egyházi közösségben gyakorolható csak, ahol mélyen, alázattal és kölcsönösen szeretik egymást. Éppen ezért valóságos kegyelmi ajándék.

Korányi András,a zsinat lelkészi alelnöke

::Nyomtatható változat::