ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

A Szentháromság ünnepét követő második vasárnap kapcsolódik a pünkösdöt követő időszak újjászületésre és megtérésre hívó üzenetéhez. A gondviselő Istenbe vetett hit és bizalom hatja át ezt a napot.

A vasárnap óegyházi evangéliumában (Lk 14,15–24) a „nagy vacsorát” elkészítő, gondviselő Isten áll előttünk. Az epistolában (1Jn 3,14–18) Isten megváltó, halálból életbe vivő szeretete és a felebaráti, munkálkodó szeretet mondanivalója kapcsolódik össze. A vasárnap graduálénekét – Dicsértessék, Uram, örökké szent neved (EÉ 61) – gyakran énekeljük egyéb ünnepeken is. Az eredetileg tizenegy versszakos szöveget a világiak által összeírt kéziratos énekeskönyvek és a magánájtatosságot szolgáló nyomtatott gyűjtemények őrizték meg a 17. században. Gyülekezeti énekként először az 1692–1696-ban kiadott Zöngedöző mennyei kar ajánlja. Az ének első felének középpontjában az emberi elme által megfoghatatlan isteni gondviselés áll, amelynek megértésére törekszik a versszerző. Elmélkedése közben fokozatosan jön rá, milyen nagy ajándékot jelent Isten ránk vigyázó szeretete: „Oly nagy gondod vagyon a mi életünkre, / Életünkben való minden szükségünkre, / Mikor gondolkodtam, még annak előtte, / Felségednél dolgom el vagyon rendelve. // Sok búval-bánattal mi mégis magunkat, / Gyötörjük, fárasztjuk sok gondolatinkat, / De csak úgy kell lenni, amint te akartad, / Mint és hogy végezted megmaradásinkat. // Gondolkodtam sokat a régi atyákról, / E világon való sok bújdosásokról, / Mely nagy gondot, Uram, viseltél azokról…” (Az 1615-ös Lipcsei kódexben, 3–5. vsz.) A költő nyelvileg az egy szótőről fakadó „gondot visel”, „gondolkodás” kifejezéssel kapcsolja össze az isteni és emberi dimenziót. Az ének második része az Istenbe vetett hit és bizalom megfogalmazása: a szerző Isten segítségéért, gondviseléséért, bűnbocsánatért fohászkodik. A személyes töprengés és fohász az utolsó két versszakban közösségi könyörgéssé és hálaadássá formálódik át: „E földön míg élek, adj jó egészséget, / Minden híveiddel lelki csendességet, / Felebarátink közt való egyezséget, / Jó hírrel és névvel, áldj meg, Uram, minket. // Nagy hálákat adván már mi mindezekért, / Dicsérjük nevedet irgalmasságodért, / Szentlelkeddel holtig a Krisztus Jézusért, / Nevelj igaz hitben szerelmes Fiadért.” Az eredeti 17. századi szöveg először az úgynevezett Nagy-győri énekeskönyv nyolc versszakos változatában (103. sz.) szenvedett el változtatásokat. Az 1911-es Dunántúli énekeskönyvben Sántha Károly régies stílusban alakította át a szöveget. (8 versszak – Kiss Jánosnak az átdolgozáshoz fűzött megjegyzése: „Ha régi szöveget modernizálnak, érthető…, de régi szöveg másféle régies stílusban átírva, értelmetlenség.”) Az énekeskönyvünkben található öt versszakos szöveg nagyrészt az 1911-es változatot követi. Az ének szerzőjét nem ismerjük. Az egyes versszakok kezdőbetűinek összeolvasásából (az akrosztichonból) kiderül, hogy Diósgyőrben (DIOSGJERBEN) írták. A 17. század elején Diósgyőr a Homonnai Drugeth család birtoka volt. Homonnai Drugeth István (†1598) és fia, Bálint (†1609) istenes énekeket író, irodalompártoló főúr volt, az ő környezetükből kerülhetett ki az egyik legszebb régi gyülekezeti énekünk szerzője. Az éneket a 17. században Rimay János Legyen jó idő csak, fecske száll házamra kezdetű versének dallamára énekelték. (Rimay „Példazat szerint való ének”-ében a gondviselő Istenbe vetett hit és a kereszt teológiája fogalmazódik meg.) A 18–19. századi evangélikus énekeskönyvek Szkhárosi Horvát András Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege (EÉ 261) kezdetű énekét adják meg nótajelzésül, amelynek az isteni gondviselésről, az Isten iránti bizalomról is szóló tartalma harmonizál énekünk mondanivalójával. Ma Tranoscius zsoltárfordításának (Aj blahoslavený) dallamára énekeljük. (Ebben a 32. zsoltárban szintén található utalás énekünk teológiai tartalmára: „…aki bízik az Úrban, azt ő szeretettel veszi körül.”) A Tranoscius-dallamra Győrffy István írt vegyes kari kórusművet (Karénekeskönyv II/19.).

H. Hubert Gabriella

::Nyomtatható változat::