Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Egészséget és életet védő faktor lehet a félelem. Nem a szüntelen szorongás, nem is a hirtelen ránk törő pánik. Az élet féltése fakadhat bölcsességből is. Bizonyos betegségek esetében rendszeres kontrollal élünk – hogy még idejében megtudjuk, ha baj van –, mert félünk a szenvedéstől vagy a korai haláltól.

Ám mégsem drága kincse a léleknek a félelem, amit igazol az is, hogy a Szentírásban nagyon sokszor olvassuk a „Ne félj!” igei felszólítást. Ott van a karácsonyi történetben is, a feltámadás történetében is. Egyes számítások szerint juthat minden napra egy olyan igei felszólítás, hogy „Ne félj!”, mert gyakran elhangzik a Szentírásban. S mitől félünk a legjobban? A statisztikai felmérések szerint a haláltól s mindattól, ami vele összefügg. Félünk a halált megelőző kegyetlen, keserves szenvedéstől, féltjük elsősorban önmagunkat és persze hozzátartozóinkat is, félünk attól, hogy szeretteinket így lássuk, hogy mindezt átéljük; félünk a gyásztól, a pótolhatatlan veszteség élményétől. Az emberek többsége – állítólag – a meghalás folyamatától fél elsősorban, s kevésbé attól, hogy esetleg tényleg van utolsó ítélet, ahol az üdvösség és a kárhozat kérdése dől el. Ám hiába állítják a statisztikák a meghalástól és előzményeitől való fokozott félelmet, a psziché elfojtó rendszere ennél bonyolultabb. Mert beszédünk szerint valóban a halál előtti szenvedéstől félünk, de ez már maga a tagadás egy fajtája. Materializmusból fakadó gyávaságunk miatt olyan hatalmas mértékű bennünk a halál tényének elfojtása, elnyomása, hogy fel sem ismerjük félelmünk igazi okát, a haláltól való félelmet. A vallások évezredek óta beleplántálták az emberi pszichébe: nem mindegy a halál beállta utáni örök sorsunk. Ezt nem lehet levetkőzni. Mert hátha mégis igaz? Mert hátha mégis van Isten, ítélet, esetleg kárhozat is? Mert mi van, ha van? Mitől is féljünk jobban? A halál előtti, átmeneti vagy az örök szenvedéstől? Nem ezt kell mérlegelni. Hanem azt, hogy mind a két kérdésre van megoldás. Van megoldás a halál előtti félelemre is, a halál utáni sorsunkra nézve is. Egy olyan könyvről írunk most ismertetőt, amely jelentős segítséget nyújt a halálunk előtti időszak feldolgozásához, de örök kitekintéshez is elsegít bennünket. Mi szabadíthat meg a halál, illetve a meghalás előtti félelemtől? Szójátékot tartalmazó címmel jelent meg magyarul egy német lelkész könyve a Kálvin Kiadó gondozásában. Gerhard Engelsberger írta, aki az előszóban így mutatkozik be: „Gyakorló lelkész vagyok, nem pedig dogmatikus.” Ugyanonnan azt is megtudjuk, hogy „gyakorló hitoktatóként” is dolgozik, diákokkal körülvéve; az ő véleményüket nemcsak megkérdezte, hanem a fejezetek bevezetéseképpen idézi is. A diákoktól származó citátumok igazolják, hogy változhatnak a generációk, jöhetnek a korszakok egymás után nagy változásokkal terhesen, de a halál, a meghalás ténye, az azzal összefüggő emberi kérdezés, tanácstalanság fennmarad. A halál témájával szemben különféle védekezési módok lehetségesek. Védekezhetünk úgy is, hogy egyáltalán nem veszünk tudomást róla, letagadjuk, elfojtjuk, úgy teszünk, mint a görögök balga álbölcse, hogy kijelentjük, amíg mi itt vagyunk, nincs itt a halál, s ha majd eljött a halál, akkor már mi nem leszünk itt. Védekezhetünk tagadással, elfojtással, szublimációval, álbölcselkedéssel, de ezekről – sajnos – a döntő pillanatban kiderül, hogy végzetesen semmi támaszt nem biztosítanak számunkra. Helyettük valami egészen más kellene, például a tudatos, értelmes, igazi bölcs szembesülés, hogy abban a bizonyos döntő és halálos helyzetben valódi támaszra leljünk. Szójátékot tartalmazó könyvcímet emlegettem. Német címe egyszerűen három betű: Tod (Halál). 2006-ban jelent meg németül, és rá egy évre tette lehetővé a Kálvin Kiadó, hogy magyarul is bárki a kezébe vehesse ezt az alig száznegyven oldalas kötetet. A magyar cím: F/élek! Kettős olvasata lehetséges: félek, tehát élek! Sokatmondó az alcím is: A halálról Isten jelenlétében. Csodálatos segítséget nyújt a könyv olvasása azoknak, akik mernek és akarnak bátran szembesülni a mulandóság kérdésével, kezdve a betegséggel, a meghalás folyamatával, valamint a gyásszal. A könyv stílusa meditációs, de emelkedett, a felemelő gondolatokat a nyelv művészete segítségével igyekszik megfogalmazni. Ugyanakkor szellemes, könnyed, olvasmányos. Egyszerű módon segít az olvasónak, hogy képes legyen bátran szembenézni a legsúlyosabb kérdésekkel, és képes legyen átgondolva magára alkalmazni őket. A mű így hozzájárul ahhoz, hogy megvalósuljon az, amit a híres tanatológus, Elisabeth Kübler-Ross egy művének címében fogalmazott meg: egyik legfontosabb életfeladatunk „éretté válni” az elmenetelre. Ez a most kiadott könyv finoman, tapintatosan járul hozzá ehhez a spirituális fejlődéshez; mint a napsugár a gyümölcs érését, úgy segíti elő az emberi lélek érési folyamatát, például annak érdekében, hogy legalább az Ószövetség híres definícióját megközelítsük – nem is egy helyen ezt olvassuk benne az eltávozókról: „…betelvén az élettel…” Rendkívül sok értékes gondolatot találunk a könyvben, de megkülönböztetett örömmel olvastam a szellemtörténeti fordulatra vonatkozó nagyon fontos felfedezés leírását. Nem e kötet szerzője bukkant rá erre, sokakat idézhetnék, akik már korábban meglátták ezt a fontos fordulatot, amely azonban a médiafüggő, azaz önálló gondolkodásra kevéssé alkalmas „utca emberéhez” még nemigen jutott el. De előbb-utóbb meglesz a nagy áttörés. A fordulat lényege: kitörünk a beszűkült és redukciós anyagelvűségből, s másképpen kezdünk majd a világra, létre, mulandóságra tekinteni. Érdemes idézni ezt a pontot: „Változás, fordulat előtt állunk mostanság, mely sokakban közülünk még nem tudatosult.” Egy ostobán racionalista korszak a végéhez közeledik. Egy olyan időszak végéhez közelítünk, amelyet „pusztán racionális megközelítés uralt”. Ennek lassan vége lesz, mert az emberek többet szeretnének a hideg rációnál, „érezni” szeretnének. Szeretnék megtapasztalni a vigasztalást, átélni a hordozóerőt, „Istent nemcsak elgondolni, hanem érezni, hallani, átélni” szeretnék. Egy-egy fejezetet napi meditációs leckeként is el lehet olvasni. A szerző aligha azt várja el, hogy mindenben vele értsünk egyet, de bizonyos, hogy a fejezet elolvasása elindítja lelkünkben a mulandóság, betegség, meghalás, halál, gyász tabuszerű témájának értelmes feldolgozását. Az is jelentős érdeme a műnek, hogy okosan keresztény, őszinte szeretettel fordul a halandó ember felé, és biztosítani szeretné arról, hogy mind a meghalás előtti, mind a meghalás utáni félelmetes valóság hittel, hit által, hitben értelmesen feldolgozható. A mű 111 oldalán az emberi érintkezési pontokkal szembesülhetünk, a 112. oldaltól pedig hitmélyítő igehirdetésekkel. Aki egyszerre szeret gondolkodni, meditálni, érezni, imádkozni, nagy lelki haszonnal forgathatja ezt a vékonyka, de nagyon tartalmas alkotást.

Ribár János

::Nyomtatható változat::