A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 3. VA­SÁR­NAP – 1TIM 1,12–17

Hozzászólás a cikkhez

Nem a bű­nö­sök az el­ve­szet­tek, ha­nem akik a bű­nük­ről nem tud­ják, hogy bűn. Így le­het egy mon­dat­ban össze­fog­lal­ni Pál apos­tol ok­fej­té­sét, ame­lyet sze­mé­lyes pél­dá­já­val tá­maszt alá.

Nem a bű­nö­sök az el­ve­szet­tek – ér­vel Pál –, hi­szen „igaz az a be­széd, és tel­jes el­fo­ga­dás­ra mél­tó, hogy Krisz­tus Jé­zus azért jött el a vi­lág­ba, hogy a bű­nö­sö­ket üd­vö­zít­se”. Pál el­ső­nek vall­ja ma­gát azok so­rá­ban, akik – mi­előtt Krisz­tus el­hív­ta őket – tu­dat­lan­ság­ból el­len­sé­gük­ként ül­döz­ték őt és az egy­há­zat is, mi­ként er­ről 1Kor 15,9-ben ír: „Mert én a leg­ki­sebb va­gyok az apos­to­lok kö­zött, aki ar­ra sem va­gyok mél­tó, hogy apos­tol­nak ne­vez­tes­sem, mert ül­döz­tem Is­ten egy­há­zát.”

Pál Krisz­tus és az egy­ház ül­dö­zé­sé­nél na­gyobb bűnt nem is­mer. És nem ta­gad­ja, hogy vét­kes volt ben­ne. Igaz, nem az Is­ten el­le­ni lá­za­dás in­du­la­tá­tól hajt­va, ha­nem Is­te­nért és Is­ten ügyé­ért ra­jong­va. „Ga­má­li­él lá­ba­i­nál kap­tam ne­ve­lést az ősi tör­vény szi­go­ra sze­rint, és én is így ra­jong­tam Is­te­nért, aho­gyan ma ti mind­nyá­jan” – mond­ja vé­de­ke­ző be­szé­dé­ben (Ap­Csel 22,3) je­ru­zsá­le­mi el­fo­ga­tá­sa­kor. De ne ért­sük fél­re! Is­ten irán­ti ra­jon­gá­sát Pál nem eny­hí­tő kö­rül­mény­ként em­lí­ti. Azok kö­zé so­rol­ja ma­gát, akik­ről ma­ga Krisz­tus jö­ven­döl­te meg, hogy egy­há­zát hit­be­li meg­győ­ző­dés alap­ján fog­ják ül­döz­ni: „A zsi­na­gó­gák­ból ki­zár­nak ti­te­ket, sőt el­jön az óra, ami­kor mind­az, aki meg­öl ti­te­ket, azt hi­szi, hogy Is­ten­nek tet­sző szol­gá­la­tot vé­gez; és mind­ezt azért te­szik, mert nem is­mer­ték meg sem az Atyát, sem en­gem.” (Jn 16,2–3)

Pál tu­dat­lan­sá­gon, ha­mis is­ten­is­me­re­ten ala­pu­ló egy­ko­ri val­lá­si fa­na­tiz­mu­sá­ra nem is­mer ment­sé­get. Hi­szen Jé­zus nem tit­kon mű­kö­dött, ha­nem nyil­vá­no­san ta­ní­tott, és min­den­ki sze­me lát­tá­ra vit­te vég­hez cso­dá­it. Eb­ből meg kel­lett vol­na ér­te­nie, hogy Jé­zus a Mes­si­ás, akit Is­ten a bű­nö­sök meg­men­té­sé­re kül­dött. Ehe­lyett még­is az írás­tu­dók és a val­lá­si ve­ze­tők vé­le­mé­nyét osz­tot­ta, akik Is­ten bű­nö­sö­ket men­tő ak­ci­ó­já­ban ör­dö­gi mű­vet lát­tak, és Jé­zust az ör­dög­gel va­ló cim­bo­ra­ság­gal vá­dol­ták.

Pál ko­ráb­bi ál­la­po­tá­ra gon­dol­va fel­fog­ta, hogy ami­kor Is­ten Krisz­tus­ban fe­lé­je és min­den bű­nös fe­lé ki­nyúj­tott men­tő ke­zét Mó­zes tör­vé­nyé­nek vé­del­mé­ben el­uta­sí­tot­ta, ak­kor az utol­só esélyt is el­ját­szot­ta ar­ra, hogy meg­me­ne­kül­jön és üd­vö­zül­jön. Olyan volt, mint az a ful­dok­ló, aki a men­té­sé­re fe­lé nyúj­tott kö­te­let mér­ges kí­gyó­nak né­zi, és el­ta­szít­ja ma­gá­tól. Nem volt több esé­lye.

Ám ek­kor Jé­zus meg­je­lent ne­ki a da­masz­ku­szi úton. Meg­mu­tat­ta sze­met va­kí­tó mennyei di­cső­sé­gét, és sze­lí­den kér­dő­re von­ta: „Saul, Saul, mi­ért ül­dö­zöl en­gem?” (Ap­Csel 9,4) De nem súj­tott le rá, ha­nem meg­bo­csá­tot­ta, hogy fa­na­tiz­mus­tól el­va­kul­va ül­döz­te őt és egy­há­zát, és el­hív­ta apos­to­lá­nak. Pál meg­ér­tet­te, hogy Jé­zus ez­zel olyan esélyt adott ne­ki, amely­re ná­la mél­tat­la­nabb és al­kal­mat­la­nabb sen­ki sem le­het.

Nincs olyan pá­lya­al­kal­mas­sá­got vizs­gá­ló bi­zott­ság, amely előtt az ép­pen hogy Pál­lá ke­resz­tel­ke­dett Saul mint apos­tol­je­lölt va­la­ha is meg­fe­lel­het­ne. Nincs olyan egy­há­zi tes­tü­let, amely két­ség­be ne von­ná, hogy Pál va­ló­ban Krisz­tus­tól ka­pott el­hí­vást. Az ős­egy­ház­ban sem hit­te vol­na el sen­ki, ha Jé­zus lá­to­más­ban nem szól Aná­ni­ás­nak, hogy men­jen el a da­masz­ku­szi Egye­nes ut­cá­ban la­kó Jú­dás há­zá­ba, és te­gye rá a ke­zét Saul­ra, aki ép­pen imád­ko­zik. Per­sze Aná­ni­ásnak is el­ső re­ak­ci­ó­ja a til­ta­ko­zás: „Uram, so­kak­tól hal­lot­tam er­ről a fér­fi­ról, mennyi rosszat tett a te szent­je­id el­len Je­ru­zsá­lem­ben, és ide is meg­ha­tal­ma­zást ka­pott a fő­pa­pok­tól, hogy el­fog­ja mind­azo­kat, akik se­gít­sé­gül hív­ják a te ne­ve­det.” De Jé­zus el­osz­lat­ja Aná­ni­ás két­sé­ge­it. „Menj el, mert vá­lasz­tott esz­kö­zöm ő, hogy el­vi­gye a ne­ve­met a po­gá­nyok, a ki­rá­lyok és Iz­ra­el fi­ai elé.” (Ap­Csel 9,13–16) És ami­kor Pál a da­masz­ku­szi zsi­na­gó­gá­ban pré­di­kál­ni kez­di, hogy Jé­zus az Is­ten Fia, min­den­ki ér­tet­le­nül hall­gat­ja, mert is­me­rik a múlt­ját, és tud­ják, hogy mi­lyen szán­dék­kal jött a vá­ros­ba. A Szent­lé­lek azon­ban Pál­lal van, és le­győ­zi a hall­ga­tók gya­nak­vá­sát.

Pál mind­er­re em­lé­kez­ve és em­lé­kez­tet­ve ír­ja Ti­mó­te­us­nak: ha Jé­zus még ne­ki is adott egy utol­só utá­ni esélyt, ak­kor nincs két­ség, hogy min­den bű­nöst üd­vö­zí­te­ni akar. Mert Pál nem re­to­ri­kai fo­gás­ként mond­ja, ha­nem va­ló­ban úgy gon­dol­ja: an­nál sú­lyo­sabb és meg­bo­csát­ha­tat­la­nabb bűnt, mint amit ő kö­ve­tett el, ami­kor Saul­ként Krisz­tust és az egy­há­zat ül­döz­te, sen­ki sem tud el­kö­vet­ni. És ha ezek után Krisz­tus még ne­ki is adott esélyt az üd­vös­ség­re, ak­kor ez az esély min­den bű­nöst meg­il­let. Em­ber sen­ki­től sem ta­gad­hat­ja meg. És Pál a sza­kasz foly­ta­tá­sá­ban ezt pa­rancs­ként is Ti­mó­te­us lel­ké­re kö­ti.

An­nál meg­hök­ken­tőb­bek az apos­tol­ ez­után kö­vet­ke­ző sza­vai: „Tartsd meg a hi­tet és a jó lel­ki­is­me­re­tet, ame­lyet egye­sek el­ve­tet­tek, és ezért a hit dol­gá­ban ha­jó­tö­rést szen­ved­tek. Ezek kö­zül va­ló Hü­me­na­i­osz és Ale­xand­rosz, aki­ket át­ad­tam a Sá­tán­nak, hadd ta­nul­ják meg, hogy ne ká­ro­mol­ják az Is­tent.” Még sincs el­lent­mon­dás: Pál itt olya­nok­ról be­szél, akik az utol­só utá­ni esély­ként ka­pott hi­tet ké­sőbb tu­da­to­san meg­ta­gad­ták. Ve­lük Pál nem tud kö­zös­sé­get vál­lal­ni, és nem rej­ti vé­ka alá, hogy a gyü­le­ke­zet­ben sem le­het he­lyük. A ki­kö­zö­sí­tés ne­ve­lő szán­dé­kú: „…hadd ta­nul­ják meg, hogy ne ká­ro­mol­ják az Is­tent.” Vagy­is ad­dig tart, amíg meg nem ta­nul­nak új­ra él­ni a Krisz­tus­tól ka­pott utol­só utá­ni eséllyel. Mert em­ber azt sen­ki­től el nem ve­he­ti, azt csak ki-ki ma­ga dob­hat­ja el hi­tet­len­sé­gé­vel, mi­u­tán már ré­sze­sült ben­ne.

Ha te­hát van hi­tünk, óva­kod­junk at­tól, hogy a ma­gunk ér­de­mé­nek te­kint­sük. Má­sok elé se he­lyez­zük ma­gun­kat ál­ta­la. Mert hi­tünk Is­ten ke­gyel­mi aján­dé­ka, ame­lyet utol­só utá­ni le­he­tő­ség­ként kap­tunk, hogy üd­vö­zül­hes­sünk. Di­cső­ít­sük in­kább Is­tent, és mond­juk együtt az apos­tol­lal: „Igaz az a be­széd, és tel­jes el­fo­ga­dás­ra mél­tó, hogy Krisz­tus Jé­zus azért jött el a vi­lág­ba, hogy a bű­nö­sö­ket üd­vö­zít­se, akik kö­zül az el­ső én va­gyok.”

Imád­koz­zunk! Örök­ké­va­ló Is­ten! Tarts meg min­ket ke­gyel­med­ben, bár nap mint nap vét­ke­zünk el­le­ned, és vissza­élünk tü­rel­med­del. Add, hogy igé­det hall­va fel­is­mer­jük sze­re­te­te­det, és egész éle­tün­ket há­la­adás­sal ne­ked szen­tel­jük, az Úr Jé­zus Krisz­tus ál­tal. Ámen.

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::