Cantate

Hozzászólás a cikkhez

Nem is le­het­ne meg­fe­le­lőbb éne­ket vá­lasz­ta­ni er­re a hét­re, mint az El­té­ved­tem, mint juh (EÉ 422) kez­de­tűt. Szo­ro­san kap­cso­ló­dik az óegy­há­zi evan­gé­li­um­hoz – az el­ve­szett juh pél­dá­za­tához (Lk 15,1–10) – és az ezt to­vább­gon­do­ló, vi­gasz­ta­ló he­ti igé­hez: „Az Em­ber­fia azért jött, hogy meg­ke­res­se és meg­tart­sa az el­ve­szet­tet.” (Lk 19,10)

A vers gyü­le­ke­ze­ti ének­köl­té­sze­tünk egyik ki­emel­ke­dő gyűj­te­mé­nyé­ben, a Zen­ge­de­ző mennyi kar el­ső, még 17. szá­za­di ki­adá­sá­ban je­lent meg (175–177.). Az ere­de­ti ver­zió ki­lenc vers­szak­ra ter­jed; rí­me­lé­se nem, de 6, 6, 7 osz­tá­sú, 19 szó­ta­gos so­rai em­lé­kez­tet­nek a Ba­las­si-stró­fá­ra.

A vers­sza­kok pa­ra­frá­zis­sze­rű­en bon­ta­nak ki egy-egy bib­li­ai gon­do­la­tot, tör­té­ne­tet: az el­té­vedt juh és a nyáj­hoz tar­to­zás; „az aj­tó előtt ál­lok és zör­ge­tek”; pár­hu­zam Pé­ter apos­tol bű­nös­sé­gé­vel; a ká­na­á­ni asszony hi­te le­á­nya meg­gyó­gyí­tá­sá­ban; Krisz­tus bű­nö­ket el­tör­lő ke­reszt­ha­lá­la; mus­tár­mag­nyi hit és igaz hit­ben ne­ve­lés; Is­ten utá­ni vá­gya­ko­zás itt a föl­dön és a mennyek­ben. A mon­da­ni­va­ló el­mé­lyí­té­sét szol­gál­ja, hogy a stró­fák el­ső két kis so­ra min­dig azo­nos. Mos­ta­ni éne­kes­köny­vünk – a re­for­má­tus éne­kes­könyv­vel (RÉ 215) nagy­részt meg­egye­ző, a Ba­las­si-stró­fá­hoz kö­ze­lebb ál­ló met­ru­mú, át­dol­go­zott vál­to­zat­ban – hat vers­sza­kot kö­zöl a köl­te­mény­ből (1–3., 7–9.).

Az ének moll-pent­ac­hord dal­la­ma egy 18. szá­zad vé­gi, po­zso­nyi ko­rál­könyv­ből is­mert, de stí­lu­sa alap­ján jó­val ko­ráb­bi: 16. szá­za­di his­tó­ri­ás éne­ke­ink­kel ro­kon. Az el­ső nagy dal­lam­sor meg­is­mét­lő­dik, így lesz al­kal­mas a két ze­nei sor a tel­jes stró­fa hor­do­zá­sá­ra. A ze­nei mo­tí­vu­mok ha­son­ló­sá­ga, il­let­ve azo­nos­sá­ga – a, av, b, c, cv, b – hoz­za lét­re a vers­szak szi­lárd fel­épí­té­sét.

A dal­lam mé­lyebb be­ágya­zó­dá­sát se­gít­he­ti, hogy a Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv egyik, ré­gi ma­gyar dal­la­mo­kat fel­hasz­ná­ló ének­vers­cik­lu­sa (GyLK 621) Ag­nus Dei-ének­ként al­kal­maz­za, a Ke­gyes Jé­zus, halld meg kez­de­tű vers 5–6. vers­sza­ká­nak össze­vont szö­ve­gé­vel (ZMK 210–212.).

Ecse­di Zsu­zsa

Jól em­lék­szem azok­ra az ér­zé­sek­re, ami­kor az éne­kes­köny­vün­ket la­poz­gat­va elő­ször ta­lál­koz­tam Lu­ther­nak az imád­ság­ról meg­fo­gal­ma­zott rö­vid gon­do­la­tá­val: „Ha az idő és a hely meg­en­ge­di, min­den imád­sá­gom­ban négy csok­rot kö­tök. Elő­ször is ta­ní­tás­nak te­kin­tem az imád­sá­got, és meg­vizs­gá­lom, hogy mit kí­ván tő­lem a mi Urunk. Az­után há­la­adás­sá for­má­lom, har­mad­szor bűn­val­lás­sá, ne­gyed­szer ké­rés­sé.” (EÉ 683. ol­dal)

Ak­kor ta­lál­koz­tam elő­ször ezek­kel a so­rok­kal, ami­kor az imád­sá­ga­im még ki­zá­ró­lag ké­ré­sek­ből áll­tak. Nem na­gyon volt ben­nük há­la­adás vagy bűn­val­lás… Csak a ké­ré­sek­kel fog­lal­koz­tam. Az én ké­ré­se­im­mel. Utó­lag há­la­adás­sal gon­do­lok ar­ra, hogy Is­ten eze­ket sok­szor fi­gyel­men kí­vül hagy­ta. Ezek el­ső­sor­ban az én vá­gya­im­ból szár­maz­tak, és nem az Is­ten­nel va­ló ben­ső­sé­ges be­szél­ge­tés­ből, amely­ben a ta­ní­tá­son, a bűn­val­lá­son és a há­la­adá­son ke­resz­tül el­jut­hat­tam vol­na azok­hoz a ké­ré­sek­hez, ame­lyek­kel Is­ten aján­dé­koz meg: er­re van iga­zán szük­sé­ged, ez tölt­se be a szí­ve­det, ezt fo­gal­mazd meg…

Hosszú ide­ig tar­tott, amíg azt is meg­ér­tet­tem, mi­ként vál­hat az imád­ság ta­ní­tás­sá. Se­hogy sem állt össze, ho­gyan je­lent­het ta­ní­tást szá­mom­ra az én sza­ba­don mon­dott imád­sá­gom. Az­tán eszem­be ju­tott, hogy Lu­ther ko­rá­ban a kö­tött imád­sá­gok­nak, min­de­nek­előtt a zsol­tá­rok­nak na­gyobb je­len­tő­sé­gük volt az egyé­ni ke­gyes­ség gya­kor­lá­sá­ban. Az­óta ma­gam is szí­ve­sen ve­szem elő a zsol­tá­ro­kat, és igyek­szem ta­ní­tás­ként ol­vas­ni őket: mi az, ami meg­érint, és mit kí­ván tő­lem a mi Urunk.

Ezt a gya­kor­la­tot szok­tam al­kal­maz­ni éne­ke­ink­nél is. El­ol­va­som őket, és ha csa­lád­tag­ja­im kel­lő tá­vol­ság­ban van­nak, el is ének­lem. Bi­zony rit­kán for­dul elő, hogy egy-egy ének ré­gi­es kép­vi­lá­gá­val tel­jes egé­szé­ben meg­ra­gad. De min­dig van egy sor, egy kép vagy a so­rok mö­gött meg­ele­ve­ne­dő han­gu­lat, amely meg­érint és to­vább­visz.

Ki­je­lölt éne­kün­ket is több­ször el­ol­vas­tam, el is éne­kel­tem. De min­den egyes al­ka­lom­mal „le­ra­gad­tam” az el­ső vers­szak­nál: „El­té­ved­tem, mint juh, / El­té­ved­tem, mint juh / A bű­nö­sök út­já­ra. / Ó, se­gíts, Jé­zu­som, / Őri­ző pász­to­rom, / Hogy ne jus­sak rom­lás­ra! / Te ad­tál drá­ga vért / El­ve­szett ju­ho­kért. / Vi­selj gon­dot a nyáj­ra!”

Az ének szer­ző­je Jé­zust szó­lít­ja meg szo­rult hely­ze­té­ben. Tri­vi­á­lis­nak hang­zik ez a meg­ál­la­pí­tás. Még­sem az. „Tit­kos bű­nök­kel és nyil­ván­le­vők­kel” – ahogy a szer­ző ír­ja – leg­több­ször ma­gunk­ra ma­ra­dunk. Fé­lel­münk és szé­gyen­ér­ze­tünk meg­aka­dá­lyoz ben­nün­ket ab­ban, hogy a fel­sza­ba­du­lás és gyó­gyu­lás re­mé­nyé­ben ki­mond­juk azt, ami Jézus előt­t úgy­is nyil­ván­va­ló. Nem is ne­ki van szük­sé­ge a mi val­lo­má­sunk­ra, ese­de­zé­sünk­re, ha­nem ne­künk. Ne­künk van szük­sé­günk a ki­mon­dott szó­ra, Jé­zus ir­gal­mas kö­zel­sé­gé­re. En­nek fel­is­me­ré­se a bi­zal­mas és bá­tor hit egyik nagy aján­dé­ka. Er­ről akar bi­zony­sá­got ten­ni az ének szer­ző­je.

De jó len­ne, ha a fé­lel­mük­ben és szé­gyen­ér­ze­tük­ben ma­guk­ra ma­radt em­ber­tár­sa­ink­nak ének­szó­val is hir­det­ni tud­nánk: nagy a mi em­be­ri gyar­ló­sá­gunk, Is­ten-nél­kü­li­sé­günk, de jó­val na­gyobb ezek­nél Is­ten ir­gal­ma! De jó len­ne, ha kö­zös ének­lé­sünk bi­zal­mat éb­reszt­het­ne ben­nünk a nyá­já­ra gon­dot vi­se­lő Jé­zus iránt!

Joób Má­té

::Nyomtatható változat::