evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Ki­vá­ló­an szer­ve­zett és ma­gas tu­do­má­nyos szín­vo­na­lat kép­vi­se­lő kon­fe­ren­cia volt má­jus 6-án és 7-én Bu­da­pes­ten Egy­ház­ül­dö­zők és egy­ház­ül­dö­zés a Ká­dár-kor­szak­ban cím­mel. Mi­köz­ben hall­gat­tam az elő­adá­so­kat, egy­re in­kább úgy érez­tem: jó evan­gé­li­kus­nak len­ni. Ezt az ér­zést több do­log egy­szer­re erő­sí­tet­te ben­nem.

Büsz­kék le­he­tünk ar­ra, hogy egy­há­zunk – ter­mé­sze­tes és 1990 óta alap­ve­tő kö­te­les­sé­gé­nek ele­get té­ve – a tény­fel­tá­ró bi­zott­ság fel­ál­lí­tá­sá­val, a bi­zott­ság tag­ja­i­nak szak­sze­rű mun­ká­já­val le­he­tő­vé tet­te sa­ját múl­tunk tisz­tá­zá­sát, az el­kö­ve­tett bű­ne­ink­kel va­ló szem­be­né­zést, il­let­ve a bi­zott­ság mun­ká­já­nak ered­mé­nyét a szé­le­sebb egy­há­zi köz­vé­le­mény elé tár­ja.

Min­den je­len­re és jö­vő­re vo­nat­ko­zó dön­tés meg­ha­tá­ro­zó mó­don tá­masz­ko­dik a múlt­ból me­rí­tett egyé­ni, sze­mé­lyes és kö­zös­sé­gi szel­le­mi-lel­ki tu­dás­ra, amely rész­ben az át­élt vagy át­ha­gyo­má­nyo­zott ta­pasz­ta­la­tok­ból táp­lál­ko­zik. A múlt nem el­ha­gyott, mö­göt­tünk lé­vő, meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan va­ló­ság. Pi­linsz­ky Já­nos­sal szól­va: „A múlt küz­dő­te­rén zaj­lik le min­den em­ber (és min­den kö­zös­ség) drá­má­ja a rosszal szem­ben, amit – a pusz­ta té­nyek szint­jén – vissza­von­ha­tat­la­nul el­kö­ve­tett.” A múlt so­ha­sem mú­lik el, csak a ben­ne meg­tör­tént ese­mé­nyek a je­len szem­lé­lő szá­má­ra a he­lyük­re ke­rül­ve ki­ala­kí­ta­nak egy he­lyes, he­lyén­va­ló, az­az er­köl­csi ér­te­lem­ben jó ren­det és vi­szo­nyu­lást.

A múlt te­hát az alap, ame­lyen ál­lunk, ame­lyet meg­is­mer­ve ért­he­tő­vé vál­nak egy­há­zunk je­len­be­li kín­jai, sok­szor re­mény­te­len­nek lát­szó bel­ső ter­hei, de­for­má­ci­ói. A re­for­má­ció mai kö­ve­tő­i­nek mind­ezt ugyan­olyan tisz­tán kell lát­ni­uk, mint öt­száz év­vel ko­ráb­ban élt elő­de­ik­nek kel­lett, hi­szen egész tör­té­nel­mük er­ről szól. Csak az ala­pok ál­la­po­tá­nak mind tel­je­sebb is­me­re­te, „sta­ti­kai” vizs­gá­la­ta, a szük­sé­ges­hez kép­es­ti meg­erő­sí­té­se tesz le­he­tő­vé bár­mi­lyen jö­vő­ter­ve­zést, re­á­lis meg­úju­lá­si stra­té­gi­át. A múl­tunk a mi leg­főbb re­mé­nyünk – ál­lí­tot­ta Pi­linsz­ky hí­res­sé vált, pa­ra­do­xon jel­le­gű ki­je­len­té­sé­ben. Köz­vet­le­nül nem ben­ne élünk, tá­vo­labb­ról a na­gyobb egé­szen be­lül ke­res­sük a he­lyét, az ér­tel­mét a meg­tör­tént dol­gok­nak, és meg­döb­be­nünk, ami­kor szem­be­ta­lál­juk ma­gun­kat az em­ber szá­má­ra már lát­szó­lag meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­nal, egy kvá­zi örök­ké­va­ló­nak lát­szó di­men­zi­ó­val.

A döb­be­net, akár­csak a szen­ve­dés, ál­ta­lá­ban ki­jó­za­nít, és te­he­tet­len­sé­günk, ki­szol­gál­ta­tott­sá­gunk ön­kén­te­le­nül is a „mi­nő­sé­gi cse­lek­vés” fe­lé for­dít min­ket. A bűn­bá­nat és a ve­zek­lés, az ima, a sze­re­tet és a meg­bo­csá­tás azt a lét­di­men­zi­ót nyit­ja meg előt­tünk, amely­ben nin­cse­nek idő­be­li kor­lá­tok, és mint Pi­linsz­ky ír­ja: „Érin­té­sük­re a leg­ször­nyűbb tett is szín­arannyá vál­hat.” Ha a meg­tör­tént ese­mé­nye­ken már nem tu­dunk is vál­toz­tat­ni, de a hit-er­kölcs te­ré­be emel­ve a dol­go­kat azok a he­lyük­re ke­rül­nek, meg­vál­to­zik a hoz­zá­juk fű­ző­dő vi­szo­nyunk, vég­ső so­ron meg­vál­to­zunk mi ma­gunk. Át­él­het­jük az igaz­ság és meg­sza­ba­du­lás öröm­te­li va­ló­sá­gát.

A leg­ne­he­zebb pil­la­nat min­dig: az egy lel­ki kö­zös­ség­ben élő test­vé­re­ink sze­mé­be néz­ve fel­tár­ni előt­tük az ál­ta­lunk is­mert és val­lott tel­jes igaz­sá­got ar­ról a múlt­ról, amely­nek ők is min­den­kép­pen ré­sze­sei, érin­tett­jei akár át­élő­ként, akár örö­kös­ként.

Az egyé­nek fel­tárt igaz­sá­ga az ő meg­sza­ba­du­lá­suk zá­lo­ga is. Az el­hall­ga­tá­sok, fél­igaz­sá­gok meg­aka­dá­lyoz­zák, hogy kö­zös­sé­günk tör­té­ne­té­nek alap­kö­vei a he­lyük­re ke­rül­je­nek, és így re­for­má­ló kö­zös­sé­gi há­zunk új­já­épí­té­sét fél­ho­mály­ban ta­po­gat­va, fé­lig vak­ság­ban va­gyunk kény­te­le­nek vé­gez­ni. Ab­ban a ház­ban pe­dig, amely­nek épí­té­se so­rán a ha­mis­ság tég­lá­it is fel­hasz­nál­ták, bár­mennyi­re a jö­vő­nek épí­tik is, nem ta­lál­hat ott­hon­ra az Is­ten. A fe­le­lős­ség te­hát óri­á­si.

A má­sik, evan­gé­li­kus iden­ti­tá­so­mat erő­sí­tő ha­tást a kon­fe­ren­ci­án el­ső tény­fel­tá­ró kö­te­tünk (Há­ló 1. – Do­ku­men­tu­mok és ta­nul­má­nyok a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház és az ál­lam­biz­ton­ság kap­cso­la­tá­ról 1945–1990) be­mu­ta­tá­sa szol­gál­tat­ta. Szak­mai mun­ká­ju­kért fel­tét­len tisz­te­let és kö­szö­net il­le­ti a szer­ző­ket. Mun­ká­juk je­len­tő­sen se­gí­ti egy­há­zunk szé­le­sebb kö­zös­sé­gét sa­ját múlt­já­nak mind tel­je­sebb meg­is­me­ré­sé­ben, lel­ki meg­tisz­tu­lá­sá­ban. Eb­ben vi­szont, ma­gam is úgy lá­tom, lel­ké­szi ka­runk­nak na­gyon nagy sze­re­pe és fe­le­lős­sé­ge van. E szak­ma­i­lag ki­vá­ló ta­nul­má­nyok ol­va­sá­sa nem a mun­ká­ban meg­fá­radt, sok­szor túl­haj­szolt gyü­le­ke­ze­ti ta­gok pi­hen­te­tő idő­töl­té­se lesz. Az egyéb­ként is sok eti­kai kér­dést fel­ve­tő prob­lé­mák vé­gig­gon­do­lá­sá­hoz szük­sé­ges a tá­jé­ko­zott, az igaz­sá­got sze­re­tet­ben hit­tel ke­re­ső és kép­vi­se­lő lel­ki ve­ze­tő.

A har­ma­dik meg­erő­sí­tő él­ményt a kon­fe­ren­ci­án egy­há­zun­kat kép­vi­se­lő tör­té­nész szín­vo­na­las, ér­de­kes, jól szer­kesz­tett elő­adá­sa ad­ta. Mi­rák Ka­ta­lin – aki a fön­tebb em­lí­tett kö­tet szer­kesz­tő­je és egyik szer­ző­je is egy­ben – az ide­á­lis tar­tó­tiszt­ről be­szélt. Ar­ról, hogy a fel­pu­hí­tott­nak ne­ve­zett, ám an­nál lé­lek­ölőbb dik­ta­tú­rá­ban mi­lyen­nek lát­ták az ide­á­lis ügy­nök­tar­tó tiszt mo­dell­jét, aki a sok­szor ki­szol­gál­ta­tott, meg­fé­lem­lí­tett em­be­re­ket kü­lön­fé­le esz­kö­zök­kel ma­ni­pu­lál­ta, így ér­ve el, hogy jel­le­mük­kel, szán­dé­kuk­kal el­len­té­te­sen cse­le­ked­je­nek, és so­kan kö­zü­lük aka­ra­tuk el­le­né­re ré­sze­sei és egy­ben „fenn­tar­tói” le­gye­nek egy „mo­rál­gyil­kos” rend­szer­nek.

Vé­gül azt a be­szé­det em­lí­tem, amely mi­att ez az írás vég­ső so­ron meg­szü­le­tett. A két­na­pos kon­fe­ren­cia zá­ró­gon­do­la­ta­it Itt­zés Já­nos, egy­há­zunk el­nök-püs­pö­ke fo­gal­maz­ta meg. Igaz a mon­dás: po­zi­tív kö­zös­sé­gi él­mé­nyek nél­kül nincs élő iden­ti­tás. Az együtt töl­tött két nap ér­zel­mi ha­tá­sai, majd az el­hang­zot­ta­kat sa­já­to­san ere­de­ti kon­tex­tus­ba he­lye­ző püs­pö­ki epi­ló­gus – nagy el­is­me­rést vált­va ki a hall­ga­tó­ság kö­ré­ben – szó sze­rint lát­ha­tó és hall­ha­tó egy­sé­get te­rem­tett a kü­lön­bö­ző fe­le­ke­ze­tű részt­ve­vők kö­zött. Egyet­len elő­adás után sem volt olyan egy­ér­tel­mű tet­szés­nyil­vá­ní­tás, mint a püs­pö­ki zár­szót kö­ve­tő­en. Öröm­mel ta­pasz­tal­hat­tam mind a han­gos taps­ban, mind az azt kö­ve­tő gra­tu­lá­ci­ók­ban meg­nyil­vá­nu­ló öku­me­ni­kus egy­sé­get. Így hát őszin­te szív­vel ír­ha­tom a tisz­telt ol­va­só­nak: e kon­fe­ren­ci­án jó volt evan­gé­li­kus­nak len­ni.

Idéz­zük fel rö­vi­den a tar­tal­mi­lag és re­to­ri­ka­i­lag is he­lyén­va­ló be­szé­det!

A szó­nok sze­rint – mi­köz­ben hall­gat­ta a meg­rá­zó elő­adá­so­kat – négy do­log kö­rül fo­rog­tak gon­do­la­tai, ame­lye­ket meg kí­vánt osz­ta­ni hall­ga­tó­sá­gá­val.

El­ső a fi­zi­kai fáj­da­lom, amely össze­kap­cso­ló­dott egy na­gyon friss bör­tön­lá­to­ga­tás él­mé­nyé­vel. A bör­tön­ben lá­tott, föld alat­ti, sö­tét, szűk bün­te­tő­he­lyi­sé­gek nagy­fo­kú ke­gyet­len­ség­ről és az ir­ga­lom tel­jes hi­á­nyá­ról árul­kod­tak. A kín­zó ki­szol­gál­ta­tott­ság­gal já­ró szen­ve­dé­sek nyo­ma­i­nak lát­vá­nya a fi­zi­kai rosszul­lét szimp­tó­má­it vál­tot­ta ki a lá­to­ga­tók­ból – mond­ta a püs­pök. Az em­be­ri mél­tó­ság láb­bal ta­po­sá­sa ott a bör­tön­ben és – mint a kon­fe­ren­ci­án el­hang­zott elő­adá­sok­ból ki­de­rült – ugyan­ez az ál­lam­biz­ton­sá­gi mun­ká­ban.

Má­so­dik gon­do­la­ta a szé­gyen­ér­zet­hez kap­cso­ló­dott. Mély­sé­ges szé­gyent ér­zett ami­att, hogy a ha­ta­lom min­dig meg­ta­lál­ta egy­há­za­in­kon be­lül is a ma­ga em­be­re­it – és mi­lyen so­kan vol­tak, akik kü­lön­fé­le okok­ból ugyan, de nem tud­tak el­len­áll­ni. Az egy­há­za­ink­ra ve­tü­lő szennye­ző­dést saj­nos nem tud­ják le­mos­ni azok múlt­bé­li cse­le­ke­de­tei sem, akik erő­sek vol­tak, hő­si­e­sen vagy már­tír­ként vi­sel­ked­tek e gya­lá­za­tos idők­ben. Itt­zés Já­nos fel­idéz­te a haj­dan­volt Kál­dy Zol­tán püs­pök egyik fe­nye­ge­té­sét: Kál­dy ki­je­len­tet­te, hogy ha ve­le szem­be­ke­rül­nek, az könnyen a rend­őr­ség­gel tör­té­nő szem­be­ke­rü­lést is je­lent­he­ti.

A szé­gyen­ér­ze­tet és a ve­le pá­ro­su­ló ag­gó­dást fo­koz­za, hogy leg­gyak­rab­ban csak az em­ber szem­szö­gé­ből kö­ze­lít­jük meg ezt a prob­lé­mát. Mint­ha csak az érin­tett egy­ház­ve­ze­tő vagy egy­ház­tag bő­ré­ről, be­csü­le­té­ről len­ne szó. De lát­nunk kell – hang­sú­lyoz­ta Itt­zés püs­pök –, hogy itt az Úr­is­ten bő­rét és be­csü­le­tét is a vá­sár­ra vit­ték. Szé­gyen, hogy test­vé­re­ink el­hit­ték: a fenn­ál­ló po­li­ti­kai rend­szer erő­sebb és na­gyobb ha­ta­lom, mint az Úr­is­ten.

Har­ma­dik meg­jegy­zé­se – rész­ben az elő­ző foly­ta­tá­sa­ként – az ag­go­da­lom­ról szólt. Ilyen je­len­tős al­ka­lom­ról nem hi­á­nyoz­hat­ná­nak egy­há­zunk lel­ké­szei, s aggodalomra ad okot, hogy kö­zü­lük még­is na­gyon ke­ve­sen vol­tak je­len. (E so­rok író­ja ki­egé­szí­ti mind­ezt az­zal, hogy az is­ko­lá­in­kat kép­vi­se­lő ta­ná­ra­ink hi­á­nya ha­son­ló prob­lé­má­kat vet fel, mint evan­gé­li­kus lel­kész test­vé­re­ink tá­vol­ma­ra­dá­sa.) Egy ré­geb­bi be­szél­ge­tés­re utal­va – amely­ben egyik idő­sebb lel­kész test­vé­rünk a múlt fel­tá­rá­sá­nak gon­do­la­tá­val va­ló fog­lal­ko­zást is nyu­gal­ma fel­boly­ga­tá­sá­nak vél­te – tet­te fel a kér­dést a püs­pök: va­jon ez a men­ta­li­tás, ez a hoz­zá­ál­lás mi­lyen szé­les kö­rű, és mi­lyen mér­ték­ben árt­hat a meg­tisz­tu­lás és meg­sza­ba­du­lás ügyé­nek? Hi­szen itt nem csak az érin­tet­tek­nek van­nak fel­ada­ta­ik. Va­jon a más ol­dal­ról érin­tet­tek, kö­zös­sé­günk tag­jai, kü­lö­nös­kép­pen a bi­zal­mat nyert ve­ze­tői, lát­ják-e sa­ját fel­ada­ta­i­kat eb­ben a tör­té­net­ben?

A püs­pök vé­gül a re­mény­ről be­szélt, a sza­vai ál­tal kéz­zel­fog­ha­tó­vá vált, bi­zo­nyos­ság­ként meg­élt hit­val­ló re­mény­ről. Nem kér­dés – hang­sú­lyoz­ta –, me­lyik ha­ta­lom az erő­sebb, ki fog győz­ni eb­ben a küz­de­lem­ben. Az egye­dü­li kér­dés csak az, kik lesz­nek majd ott a győ­ze­lem­nél. Mint egy­más­ra bí­zott test­vé­rek se­gí­te­ni tud­juk-e egy­mást eb­ben a küz­de­lem­ben, hogy mi is ott le­hes­sünk en­nél a győ­ze­lem­nél?

Sa­ját zár­szóm­ban vi­lá­gos­sá kell ten­nem, hogy a be­széd tar­tal­mi ele­me­it is csak rész­ben, re­to­ri­kai esz­kö­ze­it pe­dig egy­ál­ta­lán nem vol­tam ké­pes vissza­ad­ni. En­nek el­le­né­re ta­lán ért­he­tő és érez­he­tő volt az üze­net, amely mi­att ez az írás meg­szü­le­tett, és amely ki­mon­dat­ta ve­lem a cím­ben fog­lalt, evan­gé­li­kus iden­ti­tá­so­mat je­len­tő­sen meg­erő­sí­tő mon­da­tot. Sze­ret­ném re­mél­ni, hogy a írás vé­gé­re ér­ve leg­alább egy ki­csit ha­son­ló ér­zés töl­ti el a ked­ves ke­resz­tény test­vé­re­ket.

Dr. Gu­óth Emil ta­nár (De­ák Té­ri Evan­gé­li­kus

::Nyomtatható változat::