Hozzászólás a cikkhez

Min­den meg­íra­tott.
A pró­fé­ták meg­mond­tak min­dent jó­elő­re.
De a te anyai szí­ved még min­dig nem ha­gyott föl a re­ménnyel.
A te szí­ved még min­dig várt va­la­mit.
Egy rést az örök Ren­de­lé­sen,
ame­lyen a sze­re­tet ki­oson­hat.

Jó­zsef már fá­radt volt, le­dőlt vol­na egy ka­pu­bolt­ba,
de te csak men­tél ház­ról ház­ra, ka­pu­ról ka­pu­ra,
és zör­get­tél és kö­nyö­rög­tél.
Nem ma­ga­dért, ha­nem a Gyer­me­kért,
hogy ne fáz­zék, ne szúr­ja szal­ma gyön­ge tes­tét,
ahogy a pró­fé­ták meg­ír­ták.
Mert a te anyai szí­ved még min­dig nem ha­gyott föl a re­ménnyel.

Hisz van-e telt po­hár, mely­nek szí­nén egy szi­rom el ne fér­ne még?
Ház, hol egy ter­hes asszony­nak ne jut­na még hely?
Lob­bant a lám­pa­láng, amint az ér­des kéz ku­tat­va föl­emel­te:
„Hé, ki dö­röm­böl itt! Ta­ka­rod­ja­tok, kol­du­sok! Nem csár­da ez!”
A tárt ka­pun ki­dőlt a jó me­leg s a zsí­ros sül­tek jó­sza­ga.
S egy kard vil­lant: sok­fé­le mar­ta­lóc bi­tan­gol szer­te­szét ilyen­kor,
s a bölcs pol­gár vi­gyáz a ház­ra.

Bet­le­hem be­zár­kó­zott, szí­ve kő­vé ke­mé­nye­dett a fé­le­lem­től.
Mert azok­ban a na­pok­ban össze­írat­ta a né­pét a Csá­szár.
El­en­ged­ték a lánc­ról a ku­tyá­kat, nagy sze­lin­de­kek fut­kos­tak a hó­ban,
dü­hö­sen szi­ma­tol­tak, szű­köl­tek mint a lel­ki­is­me­ret.
Jó­zsef­nek fájt a lá­ba, bot­já­ra tá­masz­kod­va bak­ta­tott
az ért­he­tet­len éj­sza­ká­ban.

Az is­tál­ló fe­lé, amely fö­lött már ott égett a Csil­lag.
A kü­szö­bön meg­állt, hát­ra­hő­költ a vas­tag trá­gya­bűz­től,
s ta­nács­ta­la­nul vissza­né­zett.

Te már tud­tad, hogy nincs se­gít­ség. Az em­be­rek be­zár­ták szí­vü­ket,
a Sze­re­tet hi­á­ba kö­nyö­rög, nem ta­lál raj­ta rést.
Fáj­dal­mak Em­be­rét ho­zod vi­lág­ra nyom­ban, fáj­dal­mak any­ja vagy,
fá­jás nél­kül szü­lő, amint a nyir­kos szal­má­ra le­rogy­tál,
s öled vég­te­len tá­vo­lá­ból meg­hal­lot­tad a kol­dus Új­szü­lött
di­der­gő zo­ko­gá­sát.

Ró­nay György

::Nyomtatható változat::