Hozzászólás a cikkhez

„…meg­lá­to­gat min­ket a fel­ke­lő fény a ma­gas­ság­ból; hogy vi­lá­gít­son azok­nak, akik sö­tét­ség­ben s a ha­lál ár­nyé­ká­ban la­koz­nak…” (Lk 1,78–79)

A sö­tét­ség­től fé­lő vagy az éj­sza­ká­ban el­té­vedt em­ber szá­má­ra fe­lejt­he­tet­len él­mény a nap­kel­te. Ízes sza­va­ink csok­ra bi­zo­nyít­ja a reg­gel örö­mét: de­ren­gés, haj­nal­ha­sa­dás, fel­ke­lő fény, nap­tá­ma­dat. Ez utób­bi sze­rint a fel­ke­lő nap si­ke­re­sen „tá­mad­ja meg”, űzi el a sö­tét­sé­get. Aho­gyan egyik ad­ven­ti éne­künk is mond­ja: „Ó, jöjj, ó, jöjj, Nap­tá­ma­dat, / És hozd vi­gasz­ta­lá­so­dat, / Űzd el a sö­tét éj kö­dét, / És vesd el min­den fé­lel­mét!” (EÉ 133,3)

Jé­zus fé­nyé­vel be­vi­lá­gít a min­den­na­pi élet sö­tét zu­ga­i­ba. Sa­ját ér­de­kem, hogy se­gít­sé­gé­vel meg­is­mer­jem ön­ma­ga­mat és kör­nye­ze­te­met. Sőt azt is be­lás­sam, hogy nincs ér­tel­me men­te­ge­tő­zés­nek, tet­te­im más­ra há­rí­tá­sá­nak. Ugyan­ak­kor a vi­lá­gos­ság meg­sza­ba­dít a sö­tét­ség ré­me­i­től, a ha­lál­fé­le­lem­től, a hol­nap bi­zony­ta­lan­sá­gá­tól.

Jé­zus fé­nye mel­lett az is ki­de­rül, hogy a sö­tét­ség­ben ál­lan­dó­an ve­szé­lyek­nek va­gyunk ki­té­ve: Jé­zus hí­vei nem men­te­sek a kí­sér­tés­től, sőt! Mi­nél kö­ze­lebb van va­la­ki hoz­zá, an­nál in­kább ki van té­ve az ős­el­len­ség tá­ma­dá­sá­nak. S mi­nél kö­ze­lebb van Urunk má­so­dik ad­vent­je, an­nál he­ve­seb­ben tá­mad az ör­dög, „nagy ha­rag­gal, mi­vel tud­ja, hogy ke­vés ide­je van” (Jel 12,12). Nem le­he­tünk elég­gé ébe­rek te­hát, nem ha­nya­gol­hat­juk el a Jé­zus­ra fi­gye­lést, a buz­gó imád­sá­got sem!

Aho­gyan a haj­nal­ka vi­rá­ga ki­nyí­lik reg­ge­len­ként, a nap­ra­for­gó pe­dig tá­nyér­ját ke­let fe­lé for­dít­ja, úgy for­dul­jon ar­cunk és szí­vünk Is­ten igé­jé­nek vi­lá­gos­sá­ga fe­lé! Ak­kor még ar­ra is ké­pes­sé tesz min­ket, hogy fé­nyét – mint a hold a na­pét – to­vább­su­gá­roz­zuk.

„Az Is­ten küld test­vé­re­im, ti­nék­tek,
Hogy su­ga­rai ele­ven tü­zét,
Amik Ar­cá­ról a szí­vem­be ég­tek,
Su­gá­roz­zam csen­de­sen szer­te­szét.
A test­vé­rek­nek, kik az éj­ben jár­nak,
Az Is­ten kül­dött szent­já­nos­bo­gár­nak.”

(Sík Sán­dor)

Uram! Légy ál­dott, hogy be­vi­lá­gí­tasz éle­tem sö­tét­jé­be! Hadd ítél­jem el ma­gam is, amit fe­les­le­ges­nek, ká­ros­nak ítélsz! En­gedj örül­nöm, ami­kor bo­csá­na­tod el­űzi be­lő­lem a rosszat, a ká­ro­sat, a hi­á­ba­va­lót! Se­gíts, hogy bo­csá­na­tod ere­jé­vel ma­gam is szem­be­száll­jak a rosszal, a kí­sér­tés­sel, a fé­le­lem­mel! Mind­ezek után pe­dig szen­telj meg, hogy le­gyen fé­nyed­ből fény­su­gár az éle­tem! Add meg, hogy a tő­led ka­pott vi­lá­gos­ság fé­nyé­nél má­sok is ha­za­ta­lál­ja­nak hoz­zád! Ámen.

Zász­ka­licz­ky Pál

::Nyomtatható változat::