Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Hozzászólás a cikkhez

A pró­fé­ta ne­ve azt je­len­ti: „aki­ről az Úr meg­em­lé­ke­zett”. Még­is ta­nács­ta­la­nok len­nénk, ha a sze­mé­lyét csak a ne­ve alap­ján sze­ret­nénk azo­no­sí­ta­ni. Csak az Ótes­tá­men­tum leg­alább har­minc Za­ka­ri­ás ne­vű em­ber­ről tu­dó­sít, a leg­kü­lön­bö­zőbb élet­hely­ze­tek­ben. Sőt a Za­ka­ri­á­sok­ból még az Új­tes­tá­men­tum­nak is ju­tott: Ke­resz­te­lő Já­nos édes­ap­ját is így hív­ták (Lk 1,15).

Sze­ren­csénk­re a mi Za­ka­ri­á­sunk még az ap­ja, Be­rek­já és nagy­ap­ja, Id­dó ne­vét is köz­li. Igaz, hogy Ezs­drás 5,1 őt nem Be­rek­já, ha­nem Id­dó fi­á­nak ne­ve­zi, de en­nél sok­kal fon­to­sabb az, hogy a Ba­bi­lon­ba de­por­tál­tak ha­za­té­ré­se utá­ni idő­ben em­lí­ti őt, mint aki Hag­ge­us pró­fé­tá­val együtt az Is­ten há­zá­nak új­já­épí­té­se ide­jén „pró­fé­tált a Jú­dá­ban és Je­ru­zsá­lem­ben le­vő zsi­dók­nak”. Ma­ga a pró­fé­ta is se­gít­sé­günk­re si­et, hogy a tör­té­ne­lem­ben el tud­juk he­lyez­ni őt. Köny­vét ugyan­is így kez­di: „Dá­ri­us ural­ko­dá­sá­nak má­so­dik esz­ten­de­jé­ben, a nyol­ca­dik hó­nap­ban” lé­pett fel. Ez a per­zsa ki­rály Kr. e. 521–486 kö­zött ural­ko­dott, má­so­dik éve te­hát Kr. e. 520 volt. Sőt 7,1-ben Za­ka­ri­ás még pon­to­sabb idő­ada­tot kö­zöl: „Dá­ri­us ki­rály ural­ko­dá­sá­nak ne­gye­dik évé­ben, a ki­len­ce­dik hó­nap­nak, a Kisz­lév hó­nap­nak ne­gye­dik nap­ján” (te­hát Kr. e. 517 no­vem­be­ré­ben) hal­lot­ta meg az Úr hir­de­ten­dő sza­vát. Ezt pe­dig még egy tör­té­nel­mi ese­ménnyel is össze­kap­csol­ja: ak­kor jött egy kül­dött­ség Bé­tel­ből, hogy Je­ru­zsá­lem­ben kér­dez­zék meg az Urat (7,1–3).

Volt egy egy­ház­atya, aki Za­ka­ri­ás köny­vét „a ti­zen­két kis­pró­fé­ta leg­hosszabb­já­nak és leg­ho­má­lyo­sabb­já­nak” ne­vez­te (Je­ro­mos). Pe­dig köny­vét egy­ér­tel­mű­en két na­gyobb rész­re le­het fel­osz­ta­ni. Az el­ső nyolc fe­je­zet igen ele­ven han­gú, s érez­te­ti, hogy a pró­fé­ta a lá­to­má­sa­it mi­lyen he­ves­ség­gel él­te át. Sza­va­in át­tűz Is­ten­nek az Iz­ra­elt meg­tar­tó hű­sé­gé­be és a ró­la va­ló gon­dos­ko­dá­sá­ba ve­tett hi­te. Je­ru­zsá­le­met fél­ti, és min­de­nek­előtt a temp­lom épí­té­sé­nek ügyét vi­se­li a szí­vén. Hogy azon­ban hely­re­áll­jon Is­ten és a né­pe kö­zöt­ti jó vi­szony és egyez­ség – s ezt nem hall­gat­ja el! –, a nép­nek meg kell tér­nie ve­sze­de­lem­be ve­ze­tő út­já­ról. Is­ten min­dent meg­tesz, hogy vá­lasz­tott­ja, Je­ru­zsá­lem vi­gasz­ta­lás­ban ré­sze­sül­jön.

Ku­ta­tók már ré­gen meg­fi­gyel­ték, hogy ezek a gon­do­la­tok töb­bé-ke­vés­bé hi­á­nyoz­nak a könyv má­so­dik ré­szé­ből. A 8–14. fe­je­ze­tek nem­csak hogy nem tar­tal­maz­nak töb­bé idő­ben el­he­lyez­he­tő ese­mé­nye­ket vagy idő­pon­to­kat, ha­nem még né­pek­re is utal­nak, ame­lyek jó­val Za­ka­ri­ás után lép­tek a tör­té­ne­lem szín­pa­dá­ra. Ugyan­csak ér­de­kes, hogy eb­ben a má­so­dik rész­ben mi­lyen nagy sze­re­pet kap a Mes­si­ás el­jö­ve­te­le, aki – szem­ben a föl­di­ek­kel! – a leg­hű­sé­ge­sebb Pász­tor. Sőt ve­le kap­cso­lat­ban ke­rül elő – ami az el­ső rész­ből tel­jes­ség­gel hi­ány­zott – Is­ten­nek a né­pet tisz­tí­tó mun­ká­ja, no és ez­zel kap­cso­lat­ban az utol­só íté­let fe­nye­ge­tő ké­pe is. El­tű­nik a szín­ről Ze­rub­bá­bel alak­ja, aki pe­dig a 4. fe­je­zet nagy ví­zi­ó­já­ban olyan fon­tos sze­re­pet ját­szott, és csak­nem mes­si­á­si jel­le­get vi­selt.

A két nagy rész egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyá­nak a vizs­gá­la­tá­nál azon­ban sok­kal fon­to­sabb, hogy – egy uta­lás­tól el­te­kint­ve, amely­ben Jú­dás le­ve­lé­nek 6. ver­se nem egé­szen ért­he­tő­en idé­zi Zak 3,2-t – csak a könyv má­so­dik nagy ré­szé­ből ta­lá­lunk uta­lá­so­kat vagy idé­ze­te­ket az Új­tes­tá­men­tum­ban. Még­pe­dig igen fon­tos össze­füg­gés­ben, fő­leg ami Jé­zus éle­tét és mű­kö­dé­sét il­le­ti.

Ami­kor Je­ru­zsá­lem­be vo­nul be vi­rág­va­sár­nap, Za­ka­ri­ást idé­zik az evan­gé­lis­ták: „Ör­vendj na­gyon, Si­on le­á­nya, uj­jongj, Je­ru­zsá­lem le­á­nya! Ki­rá­lyod ér­ke­zik hoz­zád, aki igaz és di­a­dal­mas, alá­za­tos, és sza­má­ron ül, sza­már­csi­kó há­tán.” (Zak 9,9; Mt 21,5; Jn 12,15) Jú­dás ezüst­jét is Za­ka­ri­ás em­lí­ti, ame­lyet bér­ként ka­pott „a le­gel­te­té­sért”, de amit ő csa­ló­dot­tan az Úr há­zá­nak kin­csei kö­zé do­bott (Zak 11,7–13). Ami­kor pe­dig Má­té evan­gé­lis­ta el­mond­ja az Urát el­áru­ló Jú­dás ke­ser­ves vé­gét, ak­kor úgy tu­dó­sít, hogy ő is meg­bán­ta a tet­tét, s oda­dob­ta a har­minc ezüs­töt az őt fel­buj­tó fő­pa­pok és vé­nek lá­ba elé. Ők azon­ban – mi­vel Jú­dás köz­ben ön­ke­zé­vel ve­tett vé­get éle­té­nek – vér­dí­jat lát­nak a pénz­ben, ame­lyet sem­mi­kép­pen nem sza­bad az Úr há­za kin­csei kö­zé ten­ni. Meg­ve­szik hát raj­ta „a Fa­ze­kas­me­zőt az ide­ge­nek szá­má­ra te­me­tő­nek” (Mt 27,3–10). Ezt az ese­tet még Pé­ter is meg­em­lí­ti a Má­tyás apos­tol­lá vá­lasz­tá­sa előtt el­mon­dott pré­di­ká­ci­ó­já­ban (Ap­Csel 1,16–19).

Az utol­só va­cso­ra után Jé­zus a ta­nít­vá­nya­i­val zsol­tá­ro­kat éne­kel­ve az Olaj­fák he­gyé­re vo­nult, és ott kö­zöl­te ve­lük szo­mo­rú­an: „Mind­nyá­jan meg­bot­rán­koz­tok ben­nem, mert meg van ír­va: Meg­ve­rem a pász­tort, és el­szé­led­nek a ju­hok.” (Mk 14,26–27; Mt 26,31) Ez az idé­zet pe­dig Zak 13,7-ből va­ló.

S ami­kor már hol­tan füg­gött a ke­resz­ten, és Já­nos evan­gé­lis­ta le­ír­ja, hogy láb­szár­csont­jai el­tö­ré­sé­re már nem volt szük­ség, mert egy ka­to­na lán­dzsát dö­fött az ol­da­lá­ba, hogy meg­győ­ződ­jék a ha­lál be­áll­tá­ról, ak­kor az evan­gé­lis­ta rög­tön meg­jegy­zi, hogy ez­zel is az Írás tel­je­se­dett be. A csont­tö­rés­re a pás­ka tör­vé­nyé­ből idéz (2Móz 12,46), de a lán­dzsa­dö­fés Zak 12,10-re em­lé­kez­te­ti: „Rá­te­kin­te­nek ar­ra, akit át­döf­tek…” Igen fon­tos eh­hez meg­je­gyez­ni, hogy a pró­fé­ta ezt az­zal kap­cso­lat­ban mond­ja, ami­kor „Dá­vid há­zá­ra és Je­ru­zsá­lem la­kó­i­ra” Is­ten ki­áraszt­ja „a kö­nyö­rü­let és a kö­nyör­gés Lel­két”. Ez­zel Já­nos is egyet tud ér­te­ni, hi­szen ő a szen­ve­dő, még­is győz­tes Mes­si­ást hir­de­ti, aki a ha­lá­lá­val min­dent el­vég­zett – ép­pen a re­mény­te­le­nek és vi­gasz­ta­lás­ra szo­rul­ók ja­vá­ra!

Za­ka­ri­ás köny­ve azért ér­ték szá­munk­ra, mert ezt az egye­te­mes Urat és Ki­rályt hir­de­ti, aki igaz és győz­tes, ugyan­ak­kor ma­ga sze­gény és sza­már­csi­kón lo­vag­ló. Még­is az egész vi­lág Ura és Meg­vál­tó­ja. S mi eb­ben az ál­ta­la elő­re kör­vo­na­la­zott Mes­si­ás-kép­ben a ná­zá­re­ti Jé­zust, a mi Meg­vál­tón­kat is­mer­jük fel há­lá­san.

Gé­mes Ist­ván

::Nyomtatható változat::