A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Minden élõ ember, sõt minden élõlény, állat és növény megszületik, meghal és elpusztul. – Mi, emberek jól tudjuk ezt. Esetleg számolunk is vele, de a mindennapjainkban igazából nem vesszük figyelembe, nem is gondolunk rá. Temetés után sokszor elhangzik: „Neki már jó.” Õ túl van már mindenen, ilyen az élet, és megyünk tovább, nem változtatunk semmit.

Kórházba kerültem. Kivizsgálásra küldtek be. Korom elõrehaladtával a szívem nem dolgozik rendesen, gyógyszereket kaptam segítségül. Három beteg halálának voltam a tanúja.

Az elsõnél kint sétáltam a folyosón. Nem messze tõlem egy csoportban több beteg beszélgetett arról, hogy azért jöttek ki a kórterembõl, mert valaki haldoklik. Nem tudom, hogy a részvétlenség vagy a halál közelsége riasztotta-e meg õket. Valaki végül mégis bemerészkedett hozzá. Szíve szeretetével akarta õt körülvenni ebben az órában. Nem maradt sokáig. A betegnek nem kellett a szeretet, nem kellett neki senki. Kiabált, lázadozott, és pár óra múlva meghalt. Vajon mi volt a szívében? Nagy-nagy akarás: nem halok meg, nem akarok meghalni. Mégis meghalt. Lejárt a földi vándorlás ideje. Akkor is, ha õ nem akarta. Akkor is mennie kellett. Milyen szomorú az ilyen halál! Mennyire hiányzott az a szeretet, amit az Úr Jézustól kapunk, ami átsegít a halálból az életbe. „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.” (Jel 14,13)

Másik alkalommal a mellettem lévõ ágyon fekvõ beteg kiabált, könyörgött. Nem tudtam, hogy haldoklik, azt hittem félrebeszél. „Add ide a kezedet, fogd meg a kezemet, gyere, gyere gyorsan! Hallod, már jönnek, verik az ablakot, mindjárt ideérnek! Fogd, szorítsd a kezem, gyere, gyere gyorsan!” Bejött az ápoló, õt beinjekciózták, nekünk altatót adtak, el is aludtunk. Ébredésünkkor azt láttuk, hogy egy katolikus pap állt az ágy lábánál. Akkor értettem meg, hogy haldoklik. Az utolsó kenetet adta fel neki. Elcsendesedett, megbékélt, és csendesen várt. Még másfél napig élt. Újra az az ige csendült fel bennem: „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.”

Harmadszor késõ este volt. Már aludtunk, lehetett úgy este 10 óra. Hirtelen nagy zajra ébredtem. A mentõ egy 60 év körüli asszonyt hozott nagy sietve. Nem volt eszméleténél. Jött gyorsan az orvos, az ápolók és megkezdõdött az élethalálharc. Láttam, mindent megtettek érte: injekciót, mesterséges lélegeztetést és még sok minden mást – de végül gyõzedelmeskedett a halál. A doktornõ feladta, magára hagyták. Még dobogott a szíve, de már csak nagyon lassan. Hozták a lepedõket, körülkerítették, és magára maradt, tõlünk is elválasztva, teljesen egyedül. Ezt nagyon szomorúnak találtam. Pár perc múlva az egyik nõvér visszajött, és megpróbálta magához téríteni. Nem távozott mellõle addig, amíg meg nem halt. Ha õ már nem is tudott semmirõl, Isten akkor is lehajolt hozzá, és nem hagyta egyedül a csendes elmúlásban. Igen, az Úr Jézus velünk van életünkben, halálunkban. „Boldogok, akik az Úrban halnak meg.” Milyen jó, hogy a mi Urunk igéjével, ígéretével meg lehet állni a betegek, haldoklók ágyánál. Nagy szükség van erre. Köszönjük, Urunk, ezt a csodálatos szolgálatot!

Huley Alfrédné

::Nyomtatható változat::