e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Kezemben egy vékony kék füzet, „Népszámlálás 2001/5. Vallás, felekezet” címmel. Napok óta újból és újból a kezembe veszem, lapozgatom, mindig megakad a tekintetem valamin, ami elgondolkodtat. Feltételezem, nem én vagyok az egyetlen egyházi vezető, aki nem tudja közömbösen nézni ezeket az adatokat.

Várakozásaimhoz képest sokan (90%) nyilatkoztak vallási meggyőződésükről. Ezen belül is magas arányban (a népesség háromnegyede) vallotta magát valamely közösség tagjának. Ugyanakkor megdöbbentett az a tény, hogy az izraelita és az ortodox közösségek létszáma jócskán alulmaradt a vallásszociológusok elvárásainál.

Az ortodox hívek esetén a kérdés nemzetiségi összefüggései miatt is izgalmas téma, vagy lehangoló tendencia jele. Az újabb keleti csoportok létszámadata azt mutatja, hogy ezeknek az irányzatoknak általában nagyobb a füstje, mint a lángja: túlreprezentáltan szerepelnek a média híradásaiban, létszámarányukat messze meghaladó módon.

A fenti általános észrevételeim mellett szöget ütött a fejemben az a tény is, hogy – Szlovákiához hasonlóan – nálunk is többen jelöltek meg egy-egy egyházat, mint amennyit az egyházak a belső statisztika alapján vártak. Ez a tény örvendetes és elgondolkodtató is egyszerre. Mondhatnám: egyik szemünk sír, a másik nevet. Azt feltételeztük, hogy kevesebben vállalják a statisztika számára kötődésüket – az előző időszak negatív élményei miatt. Ennek pont az ellenkezője történt. Felvetődik a kérdés: hogyan és miért történt meg a klasszikus sorrend felcserélése? Általában ugyanis bármely ügyben való elkötelezettségét előbb önmagának vallja be az ember, azután szűk körnek, végül a nyilvánosságnak. Ha őszintén végiggondoljuk, így van ez a pálya- és a párválasztás lépcsőinél, bármilyen politikai vagy egyesületi elkötelezettségnél. A megszokott lépcsőfokok: a döntés, a titok és a deklarálás. Most mégis az a helyezet, hogy sokan vallási kötődésük terén sorrendet változtattak. Ez alapvetően nem baj.

A kifelé vállalt elkötelezésnek akkor van értelme – és lesz hozadéka – mindkét fél felé, ha ezt az érintett közösség számára is azonosítható módon tesszük, vállalva a hangunk mellé az arcunkat is. Biztatni szeretnék mindenkit: nem csak a közösségtől messze kerültek vágyódnak a közösség után. A dolog kölcsönös. A gyülekezeteknek is igénye a rég látottak viszontlátása.

Lackner Pál

::Nyomtatható változat::