Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A ma emberének nélkülözhetetlen munkaeszköze a telefon. Különösen nagy áldás a mobil. Hosszú útra indul a családfő. Síkosak, veszélyesek az utak. Milyen nagy megnyugvást jelent a hozzátartozóinak a zsebben, táskában csipogó hang, amikor közli a papa, hogy hol jár, és nincs semmi baja. Sötét este van. Újra csipog a kicsi készülék, s szól: „Tapolcán vagyok. Fél óra múlva otthon leszek.”

Nagy áldás a telefon. Kényelmes, gyors. Nagyon jó, hogy van a lakásomban vagy a zsebemben, de…

A ma élő, fiatal nemzedék mindent telefonon intéz. Többsége nem ír, nem olvas. „Magyar nemes…” Pedig milyen nagy érték a levél! Gyermekeimtől nagy ritkán kapok levelet, amit ilyenkor tízszer-hússzor is elolvasok. Megsimogatom…

Íróasztalom középső, nagy fiókjában őrzöm a nekem értékes, drága leveleket. Írók, költők, híres emberek kedves írásait. Öt oszlopban vannak. Előveszek egyet, talán harminc is van benne. 40 éve kaptam, feladója már nem is él… Levele újraidézi bennem az alakját. Elém áll, és beszélget velem. Feléleszti bennem az akkor átélt eseményeket… Talán egy kirándulást… Talán, amikor mellettem ült a lakásomban, s hazaérve eszébe jutott még valami, amit elfelejtett velem közölni. Gyászjelentés… Látom őt. Életre kel, s vele sok emlék.

Előveszek egy másikat. Nézem az aláírást. Nem jut eszembe, ki is volt ő. Olvasom a levelet, s egyszerre csak beugrik: Ja, a Misi, akivel itt vagy ott voltam egy nagyon értékes előadáson… Ha a levelek írói mind megelevenednének, el se férnének kis lakásomban.

Kegyelettel őrzöm édesapám sok levelét, versét. Édesanyám egyetlen lapját, amit a kórházból írt nekem Sopronba, amikor még teológus voltam.

Tudom, csak nekem értékesek. Ha meghalok, kiszórják a kukába, vagy elégetik… De amíg élek, velük élek.

Gyenesen, Kapernaumban délelőtt tíz óra táján megérkezett a postás. Megnyomtam a csengőt. Előjöttek kis szobáikból az öregek. Izgatottan vettek körül. Olvastam a neveket, nyújtottam a leveleket. Hamar elfogytak. Gyorsan üres lett a kezem. Mindig maradt mellettem kettő-három, akik azt kérdezték: „Én nem kaptam semmit?” Szomorúan indultak szobáikba, s tudom, sírtak…

Írjatok! Számítógéppel, írógéppel vagy kézzel! Ez a legértékesebb. A leírt betűkben ott van ő, aki talán az édesanyád, édesapád, jó barátod… Ma kinyitom a levélszekrényemet, és üres. Én is szomorú vagyok. Tudod Te is, kedves Olvasóm, hogy levelet kapni olyan jó!

Hernád Tibor

::Nyomtatható változat::