Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Szerda délután öt óra, csúcsforgalom. Araszoló busz a Hősök terénél. Pár métert halad, majd hosszú percekre megáll. Elindul, de közben megint pirosra vált a lámpa. Nincs menekvés, messze még a megálló. Csak türelem!

Négyévesforma kisgyerek utazik a buszon anyjával, s láthatóan (de főleg hallhatóan) nagyon unja már az egészet. Lármázik, izeg-mozog, rendetlenkedik. Mi tagadás, hangoskodásával zavarja az amúgy is fáradt, ideges felnőtteket. Az anyja végre megelégeli a dolgot, és rászól: „Viselkedj, kisfiam!” Mire a gyerek dacosan: „De én nem akarok viselkedni!” A busz közben, végre-valahára, beér a megállóba, én leszállok, de még a fülemben van a fiúcska mondata. Miért olyan ismerős? Hol is hallottam hasonlót? Megvan: igazi „ádámi” – azaz, igazi emberi – mondat!

Hányszor vagyunk mi is ilyen engedetlen gyermekei Istennek, aki szép szóval, türelemmel akar minket nevelni, jó úton járó, felnőtt keresztényekké. Mi pedig, izegve-mozogva, túllármázva az intő szót, nem hallgatunk rá, hátat fordítunk neki, és „csakazértis” a magunk feje után megyünk. Talán még visszaszólunk Istennek mi is durcásan: „nem akarok viselkedni”, s közben magunkon érezzük szomorú atyai tekintetét...

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::