Liturgikus sarok

Liturgikus tér

Hozzászólás a cikkhez

Lehet-e egy hely – önmagában – szent? Protestáns lelkünk talán tiltakozik ez ellen. A tárgyak nem lehetnek azok, a hideg anyag önmagában nem szent. És mégis, amikor belépünk egy templomba, érezzük, hogy ez a hely más. Egészen más. Ahogyan lépkedünk előre az oltártér felé, még inkább tapasztaljuk, hogy különleges helyen járunk, és ideje, hogy „felemeljük szívünket”.

A templomról, istentiszteleti helyről szóló sorozatunkban újabb szakaszhoz érkeztünk. Szóltunk az épületről általában, próbáltuk megérteni a falak üzenetét, felnéztünk a toronyra, belehallgattunk a harangok szavába. Most a templom középpontját, az oltárteret vesszük szemügyre, hogy azután a következő hetekben az egyes berendezések titkát is kibontsuk.

Jóllehet az oltár nem a templom mértani középpontjában van, mégis jogosan írtam középpontról. Az eredeti oltár a templom mértani közepén állt, amit a régiek még meg is jelöltek a padozaton (többnyire csillagformával). A mai „szentély” elsősorban a püspöknek és segítőinek ülőhelye volt, akik az oltár „túloldalán” foglaltak helyet. Ez a kiváltság nem a személynek szólt, hanem a Kisztust képviselő Isten-szolgának.

A „szentély” kifejezést most értsük így: az a tér, ahol a liturgia cselekvő része zajlik.

Tudjuk, hogy a világvallásokban – de nem egyszer keresztény területen is – az egész templomot nevezték szentélynek. Nem idegen tőlünk ez a gondolat, hiszen a liturgia nem egy ember produkciója, még csak nem is a néhány szolgáló feladata, hanem az egész gyülekezet alkalma. Így a liturgia az egész templomban folyik. A karzaton is, ahol énekelnek, és szól az orgona, a templom hajójában is, ahol emberek csöndben figyelnek, leülnek vagy felállnak, énekelnek, megvallják hitüket, vagy együtt mondják az áment. Az egész templomban zajlik az istentisztelet, nem csupán a szentélyben. Ha így gondolkodunk, elkerüljük, hogy a templom többi részét „nézőtér”-nek érezzük, ahol „kívülállóként” is jelen lehetünk.

Mégis fontos az a tér, ahol a templomon belül a szent cselekmények történnek: a közös imádság vezetése, az igeolvasás és -hirdetés, a keresztelés, az úrvacsoraosztás, az áldás. Mindegyiknek megvan a megfelelő „berendezése”: az oltárasztal, a szószék, az ambó (olvasópult), a keresztelőmedence. Amiképpen a templomban minden, ezek az eszközök is úgy vannak kialakítva, hogy tanúk legyenek: elgondolkodtassanak, üzenjenek, prédikáljanak, jelképet hordozzanak. Tanúi legyenek a találkozásnak.

Igen, a szentély a találkozás helye. Elsősorban az Isten és az ember találkozásáé. Nem tárgyakat imádunk, és azok előtt borulunk le. Lehet máshol, más eszközökkel is imádkozni, igére figyelni, Istennel „randevúzni”. Mégis a szentélyt azzal a céllal alakították ki, hogy a környezetben minden segítse ezt a találkozást.

A szentélyben a berendezési tárgyak formái praktikusságukkal és szépségükkel szolgálnak. A liturgikus színek a látásunkon keresztül mélyen a lelkünkre hatnak. Az oltárkép vagy az azzal egyenértékű jelkép igét hirdetni akar. Az olvasópult és a szószék gyakorlati hasznán túl (ti. hogy látható és jól hallható a beszélő személy) díszítésében és formájában is különleges, hiszen Isten megszólalásának helye. A kehely nem egyszerű ivóalkalmatosság, hétköznapi edény, hanem Krisztus vérének hordozója, anyaga – a többi úrvacsorai eszközzel együtt – különleges minőségű, mívesen megformált. A gyertya és tartója nem csupán (jelképes) világítóeszköz, hanem beszédes jel. Folytathatnám hosszan a sort. Ezek az eszközök, jelek mind-mind segítői a nagy találkozásnak, és „kulisszái” az Istennel való találkozásunk nyomán kialakuló, minőségében más emberi találkozásnak.

A bajorországi lelkésztovábbképző intézetben (Pastoralkolleg) a kápolnába csak úgy lehet belépni, ha az ember leveti a cipőjét, s helyette egy tiszta, csak ott használt gyapjúzokniban áll az oltár elé. A „testbeszéd” sokat mond, a cipő levetése is olyan mozdulat, amely a lelkünket is formálja: ide nem lehet akárhogyan belépni (lásd a királyi menyegzőről szóló példázatot: ünnepi ruha kell...). Amint Mózesnek le kellett vennie a saruját az égő csipkebokor előtt, úgy nekünk is jelképesen meg kell tennünk ezt a mozdulatot, amikor a szentélybe lépünk. Szent ez a hely, mert a Szent Istennel találkozhatunk.

Hafenscher Károly (ifj)

::Nyomtatható változat::