A vasárnap igéje

Nagypéntek

Hozzászólás a cikkhez

A helyszín: útközben. Már nem otthon – és még nem otthon. Már nem Egyiptomban, a „halál országában”, a biztos pusztulásnak kitéve, és még nem az ígéret földjén. Útközben – a hontalanságban, a kiszolgáltatottságban, a létbizonytalanságban. A világon sehova, senki máshoz, egyedül Istenhez és – akarata szerint – egymáshoz tartozva. Egyik napról a másikra, napról napra Isten tenyerén, az Isten ígérte jövő felé.

A nép lelke pedig „rövid, türelmetlen, ájult” lett – olvasom a héber szó szinonimáit. Elvesztették a csoda, a kegyelem iránti érzéküket: hogy egyáltalán élnek, és hogy szabadok; hogy ott vannak életben, ahol el kellett volna pusztulniuk; hogy az az élet is, amelyben „keblükön a kenyerük, hátukon a házuk” – mint az élet egyáltalán – ajándék és kegyelem, elhívatás és megbízatás. A naponkénti csoda unalmassá, csüggesztővé, hétköznapivá vedlett: a mindennapi mennyei kenyér „hitvány, sovány, üres” eledel – olvasom ismét a héber szótárban. A hátrahagyott egyiptomi múlt pedig, amely már közelgő véggel fenyegetett, a „rövid, türelmetlen, ájult” lélekben reménytelenül kívánatos húsos fazékká magasztosul, amit most elsiratnak.

Az értékrend másutt is felborul: az Úr irgalma és hűsége – mivel napról napra megújul –, kilátástalansággá, céltalansággá silányul. Az életbe, az ígéret földjére vezető út a halálba torkollik. Isten pedig, aki kiválasztotta, megszólította, a vízen átvitte, felhőben-tűzoszlopban vezette, etette-itatta, szilárd életrenddel megajándékozta őket, mostanra pusztító ellenségük.

Hisztéria! Így kategorizálhatjuk filmbeli jelenetek és egyéb tapasztalataink alapján a „rövid, türelmetlen, ájult” lélek visszájára fordult értékrendjének látványos világgá kiáltását. A hisztéria éltető eleme a fogékony közönség. Az Úr pedig nem az. „Ám legyen!” – mondja –, és mérgeskígyókat küld. Érvényesíti a helyszín természetes adottságait – mint a későbbiekben oly sok alkalommal –, a Kánaán körüli történelmi, politikai-földrajzi erőviszonyokat. „Ám lásd, mire mégy, ha neked van igazad.” Mire mégy a mindennapi csodák, a megújuló kegyelem, a hűség nélkül.

A gyógymód hatásos. A kijózanodás teljes. Az értékek a helyükre kerülnek: „Vétkeztünk!” – így sommásan, egyszerűen. A hisztériás jelenetekben fontossá dramatizált részletek eltűnnek. Nem „rövid, türelmetlen, ájult” a lelkük, hanem vétkes. Mert útközben csak egyféle élet lehetséges: a létbizonytalanságban a világon sehova, senki máshoz, mint egyedül Istenhez és – akarata szerint – egymáshoz tartozva, egyik napról a másikra, napról napra Isten tenyerén élni és vele menni az Isten ígérte jövő felé.

„Készíts rézből kígyót, tedd póznára, és aki rátekint, életben marad!” – hangzik az egyoldalúan is hűséges Úr parancsa és ígérete. „A rézkígyó a mentés jelképe volt – írja a zsidó írásmagyarázó –, aki feléje fordult, nem azért menekült meg, mert látta, hanem Temiattad, aki mindnyájunk Megmentője vagy.”

„Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,14–16) Jézus keresztje, a gyötrelmes és szégyenletes bitó, a szökött rabszolga kínhalálának eszköze tehát jelzőoszloppá válik, a mentés jelképévé. Amiatt, „aki mindnyájunk Megmentője”, aki megszerette a világot, a „kozmoszt”. Ő rendelte, hogy aki feltekint rá, aki hisz és bízik a Megfeszítettben, és abban, aki elküldte, annak örök élete legyen.

Útközben – ha nem tudja, honnan és hová megy – a lélek „rövid, türelmetlen, ájult” értékrendje visszájára fordul. Mert a csodák – Isten ajándékai – már három nap után is megfakulnak, megüresednek, unalmassá válnak. Hír értéke nem az életnek, hanem a halálnak van. Nem a természetesnek, hanem az abszurdnak. Nem a jónak, hanem a gonosznak. Azt pedig, aki az életet adta – ha rendjét számon kéri rajtunk –, az élet ellenségének kiáltjuk ki. Ha pedig kiszolgáltat az „életünk helyszínét” meghatározó adottságoknak, hisztérikusan firtatjuk igazságát. „Hol volt, amikor…?” „Hogyan engedhette…?”

„E jelben győzni fogsz!” – álmodja Nagy Konstantin a Pons Milviusnál vívott csata előtt. E jelben, a felemeltetett Jézus Krisztusban és – ami mögötte van – az Atya szeretetében győzünk. „Mert aki hisz, nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életbe.”

IMÁDKOZZUNK!

Urunk, táplálj minket naponta azzal a szeretettel, amely Jézus Krisztus halálában és föltámadásában napvilágot látott, hogy neked tetsző életben járjunk. Ámen.

Krähling Dániel

::Nyomtatható változat::