Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Mintha csak Luther Márton példáját követte volna Sztárai Mihály: verselt, éneket szerzett, zsoltárokat fordított és költött. Ő írta az első magyar drámát, tudott hegedülni és istentiszteletein előénekelte legújabb szerzeményét, hogy gyülekezete is megtanulhassa azt.

Mint tehetséges franciskánus szerzetes jutott el a somogyi Sztára szülötte Páduába, és sokaknak az a véleménye, hogy dallamai szépségét, versei ritmikáját, kiművelt, szép hangját az ott megtapasztalt olaszos zenei könnyedségnek köszönheti. „25 verses műve s egy töredékes, meg egy teljes hitvitázó drámája maradt ránk”, állítja Horváth János „A reformáció jegyében” c. munkájában, kimutatva ennek a kiváló embernek a magyar irodalombeli kimagasló szerepét.

Mi most hálát adunk a prédikátor Mihálynak reformátori munkájáért. És csodálattal vesszük tudomásul, hogy szinte egész idő alatt a török megszállta területeken tevékenykedett, a mohácsi vész után. „Hét éve elmúlt már, hogy én az Istennek akaratából a török uralma alatt álló Alsó-Baranyában, mint első és egyedüli, Laskó városában mely egy magyar mérföldre esik Eszéktől, az Úr igéjét hirdetni kezdtem s már innen és túl a Dráván, az Úrnak gazdag és már elért gabonájának aratására jött többi atyafiakkal s a Szentlélek segítségével 120 egyházat alapítottam… Az Úrtól lett e dolog és csodálatos a mi szemeink előtt…” – így foglalja össze baranyai ténykedését egyik fennmaradt levelében.

Sokat nem tudunk Sztárai Mihály származásáról és életéről. Korán lett ferences szerzetes. Nem könnyű élete állomásait követni, de tudjuk, hogy dolgozott Tolnán, Sárospatakon, Gyulán, Pápán nevelőként, udvari lelkészként, esperesként. A reformáció tanításával valószínűleg Páduából visszatérte után ismerkedhetett meg. Fent idézett levelében már arról ír, hogy az általa alapított 120 gyülekezetben annyira „egy értelem szerint hirdettetik és fogadtatik Isten igéje”, hogy azt össze sem lehet hasonlítani más gyülekezetekkel. Ez az „egy értelem” a reformáció üzenetére vonatkozik.

Két ízben – egyszer majdnem tíz, másodszor három-négy évig dolgozott a baranyai Laskón (mai horvát neve Lug), egyértelműen a lutheri reformáció szellemében. A mohácsi vész után Baranyát kettős csapás sújtotta: a megszálló török hatalom és a környék papnélkülisége. Nem csoda, ha egyszer „laskói püspöknek” nevezte magát. Később Sopronba hívták magyar lelkésznek, végül Pápán maradt.

Laskói működéséből sokmindent megtudunk. Mindenekelőtt azt, hogy nem élvezte senki különösebb védelmét és pártfogását – csak az isteni kegyelemre támaszkodhatott. Nem lehetett könnyű dolga a török megszállotta, egykori római katolikus vidéken. Sok volt az ellensége, akik minduntalan életére törtek.

Híreink vannak nagy teológiai tudásáról és arról, hogy – pl. török parancsra is – hitviták győztes résztvevője volt. Drámai írása is a reformáció fölfedezett igazságait hirdeti.

Sikerei azonban mégsem ezekkel magyarázhatók. Egyik laskói hivatali utódjától tudjuk, hogy még 50-60 év után is emlékeztek a helyiek Sztárai tisztán csengő hangjára, s hogy zenéjével valósággal „megigézte” őket. Nem csoda, ha „seregestül tódult a nép a közelfekvő városokból és falvakból Laskóra, akár csak valami híres vásárra”.

Bizonyára több mint kegyes legenda az az emlék is, hogy Sztárai „csendes nyári estéken, a templom dombjáról, hegedűje mellett szép hangos szóval, messze hallhatólag” énekelte saját szerzeményű énekeit. Micsoda balzsam lehetett ez a nyomorúságban, török iga alatt élő híveinek:

„Sok ínségünkben hozzád kiál- tunk felséges Úristen / Mert parancsoltad, hogy megkeres- sünk az mi szükségünkben. / Végy ki immáron ez nagy Ínségből, ez idegen kézből / Hogy te szent neved magasztal- tassék mi nemzetségünktől”.

Milyen jó, hogy legalább egy énekét ma is énekeljük: „Mely igen jó az Úristent dícsérni”. (Az új erdélyi magyar evangélikus énekeskönyv kettőt közöl tőle.) Az meg külön öröm, hogy ez az ének még az új német énekeskönyvbe is bekerült,– mint a reformáció hazájának kései elismerése Luther magyar követőjének, aki énekeivel lopta be a reformációt honfitársai szívébe.

Gémes István (Útitárs, 2002. 5. szám)

::Nyomtatható változat::