Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Trónszéktámla töredéke Esztergomból

Az esztergomi Vármúzeum gyűjteményében van egy vörösmárvány kődarab. A török idők alatt elpusztult hajdani fényes esztergomi székesegyház díszes berendezésének szerény hírmondója. A ma már töredékes kőlap 1200 körül készült, a középkori székesegyház püspöki trónusának lehetett az egyik oldala. Funkciójához illően gazdagon díszített, ritka és nemes kőberakásos technikájú díszítéssel. Az ábrázoláson egy fa látható, melynek törzsére egy szőlővessző csavarodik rá. A szőlővessző indái között egy szőlőmunkás áll, jobb kezében késsel éppen egy indát metsz le a szőlőtőről. Régi fényképeken alatta még egy nyilazó alak is feltűnik, ez a rész mára már kitöredezett a kőből.

A püspöki trónus liturgikus funkciójú berendezési tárgy, a rajta látható ábrázolás azonban nem bibliai történet, vagy valamely szent legendájának egy jelenete. A szőlőmunkás alakja ugyanakkor több újszövetségi helyet is megidézhet. Gondolhatunk a szőlőmunkásokról szóló példázatra Máté evangéliumából (Mt 20,1–16), vagy az első három evangéliumban egyaránt szereplő, a szenvedéstörténetre utaló krisztusi példázatra a gonosz szőlőművesekről (Mt 21,33–46 és a párhuzamos helyek). Természetesen nem a szőlőskert gazdájának fiát megölő gonosz szőlőművesek egyikét kell látnunk benne, hanem egyet azok közül, akikről a példázat hallgatói beszélnek: „...(a szőlő ura) a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják a termést a maga idejében” (Mt 21,41).

Leginkább azonban Jézus példázatát juttathatja eszünkbe az igazi szőlőtőről, ahogy azt János evangéliumában olvassuk (Jn 15,1–8). „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen” (Jn 15,1–2). Az Isten népének javára munkálkodó főpásztor székére ugyanakkor abban az ószövetségi értelemben is illő ez az ábrázolás, ahol a szőlő Isten népének jelképe, mint például Ézsaiásnál: „A Seregek Urának szőlője: Izraelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai” (Ézs 5,7). A templomokban található szimbólumok tökéletes példája ez a középkori műalkotás. Ilyen a jó szimbólum: a képi ábrázolás feloldása nem teljesen egyértelmű, több jelentése is lehetséges. Ezek az asszociációk azonban nem parttalanok, jól körülhatárolható területre vonatkoznak; miként a felsorolt bibliai helyek is kapcsolódnak egymáshoz, értelmezik egymást, szinte beszélgetnek egymással. És ez így van jól, hiszen földi képek, jelek utalnak egy nem földi világra, mely szemmel nem látható, értelemmel fel nem fogható: Isten világára. Ez nem a közlekedési táblák jelrendszere, ahol egy képnek szigorúan csakis egy jelentése lehet: ha álló rombusz, és sárga, akkor nem kell jobbra néznem minden keresztutcánál, hiszen főútvonalon hajtok. Templomi szimbólumainknak arra kell serkenteniük minket, hogy gondolkodjunk, keressük jelentésüket. Éppígy akkor szépek szimbólumaink, ha megjelenésükben nem tolakodnak. A padok faragott végein feltűnő pálmalevelek, oltáraink díszítésében megjelenő szőlőfürtök és búzakalászok nem feltűnőek, de a rájuk felfigyelő hívő számára beszélnek Isten tetteiről.

Egyszerű berendezési tárgyaink – padok, csillárok – hirdethetik így az evangélium üzenetét.

A szimbólum görög eredetű szó: a sym-bállein-ből az összevetést, kapcsolódást jelenti. Az észlelhető kapcsolódik itt össze a nem-észlelhetővel, az egészen más világból valóval. Az öszszevetés ellentéte pedig a szétszórás: dia-bállein. A mindent összekeverő, szertehányó, a diábolos az ördög neve. Az Isten világában uralkodó, mindent átfogó rendnek kifejezői a szimbólumok. Halljuk meg üzenetüket!

Gálos Miklós

::Nyomtatható változat::