A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 6. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Van környezetbarát mosópor, emberbarát környezet, természetbarát egyesület. Ezek a szóösszetételek is jelzik, hányféle megbékélésre, összebékítésre van szükség ahhoz, hogy életünk élhető legyen. De vajon ismerjük-e a gyermekbarát gyülekezeti közösséget?

A túlságosan is felnőttekre szabott „egyháziasságunkban” Jézus önvizsgálatra kényszerít.

Elevenen él emlékezetemben az a beszélgetés, amit családosokkal folytattunk az istentiszteleten való részvétel problémáiról. Egy édesanya így fogalmazott: „Nem azért cipelem a gyerekeimet magammal, mert illik, mert jókor el kell kezdeni a szoktatást, hanem elsősorban azért, mert túlságosan kevésnek és kicsinek érzem magam a nevelésükhöz. Szeretném, ha a gyülekezet is magáénak tekintené őket, és a felelősség áldott terhét is vállalná értük.”

Milyen erős bástyái vannak közöttünk a nagyok számára méretezett kegyességnek! Az egyik, az „illik” külsősége. Illik viselkedni, tudni illik csendben lenni, illik senkit sem zavarni, illik áhítatosan figyelni. Csak olykor azt feledjük el, hogy gyermekeink köztünk és tőlünk tanulnak illemet.

Másik bástyánk az önvédelem. Úgy gondoljuk, hogy a szent ügyeket, a szent kereteket óvnunk kell a méltatlanságoktól.

Válaszfalat emel közénk egymás minősítése is. Kit-kit aszerint mérünk, hogy mennyit teljesít. Ha valaki még vagy már nem tud teljesíteni, ér-e valamit a szemünkben? Pedig Isten a teljesítményektől független kegyelem Istene. Mindig ad és befogad. A szinte őrző-védő szolgálatot teljesítő tanítványok, a „nagyok” csak önmagukra, saját lelki igényeikre figyelnek. Mindig is felháborodnak a feltételek nélküli nyitottságon. Vajon nem vagyunk-e „biztonsági őrök”, ahelyett, hogy igazi tanítványok lennénk? Márpedig Jézus ölelése a szeretetteljes befogadás kifejezése. Őszinte felháborodása tegye kényelmetlenné számunkra szűkkeblűségünket!

Isten országának új értékrendjében a felnőtthöz képest a kicsi, a gyermek lesz mércévé a nagyok számára. Nem gyermekkultuszra, az ártatlanság és tisztaság romantikájára gondolok. Gyermek az, aki még nem tudja magát fenntartani, és rászorul mások gondoskodására. A gyermek mindent a nagyoktól vár. Isten országát az fogadja gyermekként, aki kicsiségének tudatában, rászorultként áll Isten színe előtt. A gyermek minden félelem, fájdalom, szükség, ijedtség elől gondolkodás nélkül, ösztönösen fut szülei védelmező ölelésébe – mert kicsi.

Hogyne vágynák ugyanezt a biztonságot gyermekeik számára azok a gyermeki lelkű felnőttek, akik Isten szeretetében otthonra leltek. Minden bizonnyal Jézus kicsik és nagyok között különbséget nem tevő szeretete alapozta meg, hívta életre a gyermekkeresztség gyakorlatát.

Amikor Jézus ráteszi kezét a gyermekekre, Isten országának erőterébe vonja őket szeretetének érintésével. Jézus szeretete bennünk is falakat képes ledönteni, hogy ne legyünk mások hűvös elutasítói, sőt áradjon belőlünk annak öröme, hogy gyermeknek lenni jó.

Jézus a kicsinyeket nemcsak magához engedi, nemcsak nem védi magát tőlük, de – magához emelve – egyenesen az üdvösség részesévé teszi őket. Vajon nem botorkálnak-e úgy közöttünk a kicsinyek, mint Lóci a széklábak között Szabó Lőrinc versében? És senkinek nem jut eszébe, hogy fölemelje, hordozza őket? Vajon adatik-e a mi közösségeinkben „Isten országa élmény” a betérőknek?

„Jézushoz menni” és „Isten országát befogadni” – végső soron ugyanazt jelenti. De számunkra végtelenül fontos, hogy Isten országa Jézus személyéhez van kötve. Nem a gyülekezet rendje, nem a szokások, nem a kegyesség külsőségei, hanem Isten személyes szeretete, megtartó barátsága, a kegyelem erejének megtapasztalása ajándékozza a befogadottság, az otthonlét örömét. S mekkora kegyelem, ha gyülekezeti életünk – velünk együtt – hordozója, közvetítője lehet Isten áldásának.

Túrmezei Erzsébet egyik műfordításában így kap hangot egy idős, felnőtt ember boldog meggyőződése: „vár egy olyan ország, ahol senki sem lesz öreg”. Jézus azért hív magához minket, hogy a szüntelen gyermeklét biztonságában éljünk. Szabad vágynunk, kérnünk, hogy földi közösségeink is tükrei legyenek annak az országnak, ahol senki sem öreg.

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk! Kérünk, ne engedj felnőnünk abból a gyermekségből, amely a te országod ajándéka! Köszönjük, hogy nálad lehetünk otthon, és ismerhetjük befogadó irgalmad megtartó erejét. Kérünk, tégy érzékennyé, nyitottá minket kicsinyeid iránt. Ne legyünk gátjai szeretetednek. Ne engedd, hogy csak saját védelmünkre formáljuk közösségeinket. Hadd lehessen a te országod a mi gyülekezetünk is. Ámen.

Dr. Cserhátiné Szabó Izabella

::Nyomtatható változat::