Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Pedig úgy vágytam rá, hogy én is olyan legyek. Hogy boldoguljak a digitális házi levelezőrendszerrel, lazán használjam az elektronikus beléptetőt, s biztonsággal kezeljem az irodai high-tech csodákat. Ismerjem és ne felejtsem el a kódokat, módokat, jelszavakat, amelyek segítségével megnyílik az álomvilág. Ugyanúgy hozzáférhessek mindenhez, mint a többiek, elfogadott alkatrésszé képezvén magam egy „multi” cég hatalmas gépezetében. S ha a kommunikációs tréning után sikerül az integráció, akkor már minden jó lesz.

Befogadtak. Immár lehet jópofáskodni a munkatársakkal, nevetgélni az ebédlőben, naphosszat koptatni a számítógép billentyűzetét, s a frissen érkezett – lehetőleg minél meztelenebb embereket ábrázoló – e-maileket továbbküldeni a mellettem lévő íróasztalra, esetleg a szomszéd szobába.

Biztonságban érezhetem magam. Van munkahelyem (amíg szükség van rám), taposhatok és tapsolhatok a többiekkel együtt – mosolyogva. Cserébe jár némi fizetség és néhány egyéb szolgáltatás, amelyeket illik szakadatlan hálával fogadni.

Úgy vágytam rá, hogy elérjem mindezt. Ám telt-múlt az idő, s a varázs kezdett megkopni. A csillogó irodai „kütyük” mindennapos használati tárgyakká szelídültek, a mobiltelefon, e-mail, fax rutinná szürkült, a munkatársak jelen- vagy távolléte pedig érdektelenné vált.

Egyre jobban feltárulkozott a valóság, s kiderült, hogy a modern, irigyelt munkahelyen már nincsenek emberi kapcsolatok. Természetesen pozitív kapcsolatokról van szó, hiszen itt még az is kontaktusnak nevezhető, ha netán valaki éppen embertársa fején áll, ha acsarkodás, intrika és taktika van. Egy magasabb beosztásért csaknem mindenki hajlandó akár a legrégebbi munkatársának is elharapni a torkát, mint ahogyan egy idő előtti autócseréért sem drága a mástól kikényszerített áldozat. Ám eközben kiüresednek az igazi emberi értéket jelentő kapcsolatok...

Kollégák ülnek egymás mellett – a szó legszorosabb értelmében – éveken keresztül úgy, hogy szinte semmit nem tudnak egymásról. S ha netán valakinek valamilyen családi, esetleg egészségügyi problémája akad, nem segítséget kér, ahogy az normális, természetes és elvárható lenne, hanem – hollywoodi színészeket megszégyenítően virtuóz alakítással – eltitkolja azt, nehogy megjegyezzék: „ez egy problémás ember”. Mert ez a vélemény végzetes lehet a következő létszámleépítéskor. Hiszen bárkit bármikor, akár tíz-tizenöt perc leforgása alatt az utcára lehet tenni – indoklás és a jogorvoslat legcsekélyebb lehetősége nélkül!

Talán a félelemtől, talán a fásultságtól észre sem vesszük, hogy már nem a szeretetről szól az életünk, mint kellene, hanem kicsinyes, sokszor alantas ügyeket próbálunk „tisztességgel” szolgálni – „baksisért” –, és közben lassan elvész az emberségünk is. A Teremtőnktől kapott méltóságunkról önként, mosolyogva kell lemondanunk, ha maradni akarunk. Összekeveredik a cél és az eszköz, a tömeg, a zavaros áradat pedig egyre csak húz, mind messzebb sodor minket.

Mivel a kommunikációs eszközök össztűzzel ontják, hogy ez igenis így van rendjén, így modern, nem csoda, hogy egyre többen szívesen választják ezt az élethelyzetet. Mentsége, önigazolása pedig mindenkinek akad: „valamiből meg kell élni”; „én is pénzből élek”; „mit csináljunk, ilyen világban élünk”; „árral szemben nem lehet”…

Az idő meg kíméletlenül múlik, keresztény küldetésünk egyre jobban feledésbe merül – ha sikerül a vállalati karrier, ha nem. Már azt sem vesszük észre, ha bomlanak, szakadnak azok a kötelékek, amelyek a jó oldalra horgonyozták életünket. Hiszen ki tudja, ki meri gyülekezetébe invitálni kollégáját? Elképzelhető-e, hogy valaki visszautasítson egy vasárnapi túlórát azért, mert inkább istentiszteletre akar menni? A következmények pedig ismertek. Szétzilált családok, kilátástalan életek, dekadencia, öngyilkosság, terjedő drogozás.

S eközben továbbra is végeláthatatlan sorokban jönnek az újabb és újabb jelentkezők, hogy olyan munkahelyre, azok közé az emberek közé kerüljenek – ahová én is úgy vágytam.

Gyarmati Gábor

::Nyomtatható változat::