Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ezt az iskolában jól megtanult, régi természettudományos törvényt bárki, bármikor fel tudná idézni: egyszerű formában azt mondja el, hogy mitől fúj a szél, hogyan lesz tűzforró a vasfúró, mire elkészül a lyuk, mitől indul el velünk reggel az autó, vagy éppen mitől világít a kerékpár lámpája. Az energia nem vész el, csak átalakul – és az ember gyakran olyanná alakíthatja, amilyenre éppen szüksége van, hogy élni tudjon. Hogy ez a megtapasztalható igazság – a komoly törvények erejénél fogva – érvényes-e az emberi energiára is, én nem tudom.

Reggel 7 óra. A tömegben sodródunk a villamos felé. Várakozás. Negyven-ötven ember tülekedik, hogy helyet kapjon a munkahely felé cammogó járművön a Bosnyák tér felé, de lehetnének akár százan is. Harc az ülőhelyekért életre-halálra. Magyar virtus. Harminc perc zötyögés, közben kétszer kicserélődik az utazóközönségnek becézett alaktalan embertömeg: kiáramlás, beáramlás. A honfoglalás mindennapos paródiája Budapesten. Vajon hány napi, hány heti emberi energia párologhat el 30 perc alatt? S ha átalakul valamivé, ugyan mi lesz belőle? – tűnődöm az ablak mellett, amikor félúton egy váratlan áramlat lenyom egy megüresedett helyre.

Felveszem a telefont. Hívhatnám akár a szerelőt is, akivel az elmúlt hónapban ugyan már ötször (talán hatszor) is beszéltem – ennek alapján akár jobban ismerhetném, mint a szomszédomat –, mégsem jutottunk még el a személyes találkozásig, mert elfelejt engem is, meg a problémámat is. Így inkább a hivatalt tárcsázom, öt perc után el is érem az illetékest, fél óra múlva pedig kezemben a fax, amire szükségem volt. Aztán csendben, titkos belső örömmel megünneplem, hogy kétheti próbálkozás után végre ezt is el tudtam intézni...

Mire az esti számvetésre kerül a sor, már abban sem lehetek egészen biztos, hogy miként is értem haza. Fáradt vagyok. Tulajdonképpen – és feleslegesen, teszem hozzá némi kókadozó önérzettel – inkább totálisan kimerült. Az energia nem vész el... – jut még eszembe az Evangélikus Életnek ígért cikk –, ...csak kimerül. Még jó, hogy elalszom, mielőtt előbújna a kérdés: mi is lett belőle...

Vajon tényleg nem vész el az energia? A Szentírás csak ritkán használja ezt a szót, akkor viszont minden esetben természetfeletti erőkről, mint például az Efezusi levélben: „a hit, amely szeretet által végzi munkáját” (a görög energia szó itt a „munkavégzést”, a hathatós tevékenységet jelöli). Isten minden kegyelmes erőkifejtése is ilyen energiaközlés, s ebben az értelemben Jézus Krisztus a mindenek feletti, kimeríthetetlen energiaforrás, akiben „kegyelmet kaptunk, egyre csak kegyelmet”. A legtisztább energiát, amely mindig és mindenhol átalakítható azzá, amire az embernek éppen szüksége van, hogy élni tudjon. Nem véletlen, hogy Isten az emberre bízta ezt az átalakító munkát, hogy ki-ki a maga helyén tudja felkínálni másoknak is mindazt, amire az életünkhöz feltétlenül szükség van.

De vajon ebből az energiából mennyi alakul át életté, és ezzel szemben mennyi „vész el” naponta? Pazaroljuk az energiát, mindenekelőtt az emberi energiát, ami azért mégiscsak véges. És éppen ezért drága is: minél többet pazarolunk, annál kevesebb hasznosul. A világ, melyben élünk, mintha már ennyivel is beérné: a nagy dolgokra felgyülemlő energiákat levezetni mindenáron a mindenkor bevált receptek szerint. A vér, a hatalmi téboly, a pénzimádat, a beteges szexualitás, ócska kis szórakozások (és hasonértékű elektronikus szórakoztatások) csatornáin áramlik a semmibe, a pusztulásba mindaz, ami az emberi energiákból akár szeretetté is átalakulhatott volna.

Nem bánunk takarékosabban az Istentől kapott energiával sem. Ha az egyházban – amint az elvárható lenne – keresztényi módon csupán azt el tudnánk érni, hogy egymással (sőt bármely emberrel!) nem packáznánk többé, mennyire más légkör járná át a templomokat és az egyházi hivatalokat! Erről nem elég beszélni, amint az unos-untalan történik is, hanem egyszerűen tennünk kell. Vajon van-e még bennünk elég bátorság, erő és Jézusba vetett bizalom? Van-e még elég energia?

„Ekkor a bal felől állók ezt mondják: Uram, honnan lett volna energiánk, hogy megtegyük mindezt? Akkor így felel nekik: Bizony mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.”

Korányi András

::Nyomtatható változat::