Liturgikus sarok

Az istentisztelet története III.

Hozzászólás a cikkhez

Jézus Krisztus az élet tanítómestere, nem csupán a történelemé – így formáltuk át a régi latin közmondást sorozatunk első részében, de hozzátehetjük: ugyanakkor az istentiszteleti életé is. Ezért tanulmányozzuk az istentisztelet történetét hétről hétre itt, a Liturgikus Sarokban. S valóban azt látjuk: akkor „alkot” az egyház az istentiszteleti életében is valami maradandót, ha az Krisztusra mutat, és Krisztus lelkét engedi munkálkodni.

Az első évszázadok hihetetlen nagy változást hoztak a kereszténység életében – és ez igaz az istentisztelet ügyére is.

A korai Krisztus-várásból fakadó ideiglenesség átalakult, és az egyház berendezkedett a földi vándorlás életformájára. A növekvő közösség, a gyülekezetek szaporodó száma egyértelmű feladattá tette a szükséges szervezet és a jól működő rend megformálását. Gyarapodott a szellemi és lelki kincs, melyet számba kellett venni, össze kellett foglalni ahhoz, hogy ne hulljon szét atomjaira az egyház, hanem épp ellenkezőleg: Isten országának építése szervezetten, a misszió pedig hosszú távon működjék.

Mit jelentett ez az istentisztelet számára? Részben azt, hogy stabilizálódik az ószövetségi örökség, másrészt azt, hogy a keresztény gyülekezet a helyét keresi és meg is találja a nem keresztény világban. Egyszerre tud határozottan más lenni, ugyanakkor a világhoz való kapcsolópontokra építeni.

Elválik az úrvacsora a napi közös étkezéstől, kialakulnak a kötött imádságok és az istentiszteletek állandó időpontjai, állandóvá válik a vasárnap délelőtti, különös súlyú ünnepi istentisztelet. Megformálódik az állandó rész (ordinárium), és elkészül a meder a változó részek (proprium) számára. Egymástól elkülönülve, de két pillérként szerves egészet alkotva megfigyelhető az igei rész (az olvasmányokkal, az imádságokkal és a prédikációval), illetve az úrvacsorai rész.

Az eleinte még titokban, „föld alatt” működik az egyház, majd az államvallássá váló kereszténység fejlődése a liturgia gazdagodását, színesedését is magával hozza. A görög nyelv helyébe a 4. századtól a latin lép, amelynek tömörsége és lényegre törő kifejezésmódja segít a liturgikus szövegek letisztulásában. S bár nagy különbségek vannak nemcsak kelet és nyugat között, hanem az egyes részeken belül is, lassan megindul az egységre való törekvés.

Kialakulnak az ünnepek, s az egyházi esztendő mai formájának alapkontúrjai is megrajzolódnak. Elterjed az az elnevezés is – minden valószínűség szerint az istentisztelet zárómondatára utalva –, amely ma nálunk a katolikus formát jelöli: a „mise”. (Ne feledjük, hogy Luther a megreformált istentiszteletet is így nevezte!)

Ugyanakkor az első veszélyjelek is láthatóvá válnak. Az igehirdetés kezd háttérbe szorulni, az úrvacsora áldozatjellege, a meg-megismételt miseáldozat gondolata egyre inkább elterjed, a szolgálatot végző papság és az aktivitásból egyre jobban kiszoruló nép szétválik, sőt szinte éles elválasztó vonallal szakad el egymástól.

A formálódás évszázadai ezek, amelyek jól mutatják, hogy a liturgia a tradíció zártságára, állandóságára építő, de mindig megújuló, mindig változást hozó folyamatban él. Kialakul az állandó rend – keleten is, nyugaton is –, de megjelenik az istentisztelet állandó reformációjára való belső igény is. Ahhoz azonban, hogy a valódi reformáció idejéhez elérkezzünk, még meg kell ismernünk a középkori nagy szellemi katedrálist, a klasszikus római misét. Erre kerül sor a következő részben.

Hadd zárjam soraimat a második században élt Jusztinusz mártír Apológiájában olvasható sorokkal: „A Napról elnevezett napon összegyülekeznek mindazok, akik a városokban vagy falvakban élnek, a közös ünneplésre. Olvasnak az apostolok emlékirataiból vagy a prófétáknak írásaiból annyit, amennyi az időből futja. Ha a felolvasó befejezte a szolgálatát, az elöljáró (episzkoposz = püspök) beszédet mond, amelyben arra buzdít, hogy amit éppen hallottunk, a szép tanításokat az életben is kövessük!”

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::