Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2003
- 43
- Kulcsprédikáció
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Kulcsprédikáció
Egy alsóbajor templom keresztelõkútját láthatjuk a képen. A gyülekezetet 1945-ben keletrõl menekült evangélikusok alapították. A faluban addig csak katolikus templom állt, a menekülteknek neki kellett hát látniuk saját templomuk megépítéséhez. Svájcból kaptak ajándékba összeépíthetõ elemeket egy fatemplomhoz, azzal a feltétellel, hogy a belsõ berendezést nekik maguknak kell vállalniuk, amit õk boldogan meg is ígértek.
1960-ban állították fel ezt az elsõ pillanatra furcsa keresztelõkutat agyagból, amelyet a helyi téglagyárban égettek ki. Az oldalán lévõ, négyes elhelyezésû hullámvonalak a keresztelés vizére utalnak, és a paradicsomi négy folyóra (1Móz 2,10). Anyaga a földre, a talajra emlékeztet, amelybõl az itt megkeresztelendõ is „vétetett”, és egykor oda is tér vissza (1Móz 3,19). A kút tetején elhelyezett keresztelõtálban nemcsak a keresztelés történik meg; a tál arra is emlékeztet, hogy ez a „Szentlélek minket újjászülõ és megújító fürdõje” (Tit 3,5).
De hát mire való a kút körüli vaspántra ráaggatott sok-sok kulcs? – kérdezzük csodálkozva. Feleletként a gyülekezet tagjai elmondják, hogy ezek mind a régi hazából magukkal hozott kulcsaik! Micsoda megható gondolat: a 12 millió elûzött, meghurcolt, megtiport, megszégyenített között voltak, akik a fejetlen menekülés zûrzavarában is ügyeltek arra, hogy szeretett otthonukat gondosan bezárják maguk mögött, és az ajtóból kihúzzák a kulcsot…
Csak nem gondoltak arra, hogy valaha még visszatérhetnek, és egykori otthonuk kulcsát újra használhatják? – kérdezzük kíváncsian. A válasz világos: a megtartott kulcsokkal egyrészt kifejezésre juttatták, hogy életük végéig szeretõ hálával emlékeznek elhagyni kényszerült otthonaikra. Másrészt a kulcsokat felfûzték, használaton kívül helyezték – hiszen az új hazában újat kellett kezdeni, újra meggyökerezni, az itteni házaikhoz már más, új kulcsokat szerezni. Igazán újat kezdeni pedig csak úgy lehet, ha a múlt bántalmaira és igazságtalanságaira nem lázadva és haraggal, hanem megbocsátással emlékezünk. Harmadsorban pedig minden itt megkereszteltet annak kezébe helyeznek el, aki azt mondta magáról: „halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai” (Jel 1,18), és aki a keresztségben is elnyert új „élet fejedelme” (ApCsel 3,15). Õ saját kulcsát használja majd, hogy a megkereszteltet bevezesse egykor az örök élet kapuján (Mt 7,14).
Micsoda ékesen szóló prédikációja ez a kulcsoknak!
(Megjelent az „Útitárs” címû folyóirat 2002/1. számában.)
Gémes István
::Nyomtatható változat::
|