Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A gyakorlott táborozók között senki sincs, aki ne ismerné a „kézgombolyag” nevű játékot. A résztvevők körbe állnak, behunyják a szemüket, majd mindkét kezüket a kör közepe felé nyújtva szorosan megragadnak két másik kezet. Amikor már megtörtént a kézfogás, kinyithatják a szemüket, és elkezdődik a játék. Az a feladat, hogy a keresztbe-kasul öszszefogózott kezek elengedése nélkül úgy oldják fel a kialakult csomókat és gubancokat, hogy a játék végére – lehetőleg – egy nagy kört alkossanak. A bogozás feladata nagyon izgalmas és szórakoztató, ezért szinte mindenki szívesen részt vesz ebben a mókában. Gyakran nem is ott kell elkezdeni a kicsomózást, ahol a gubanc található, így egész sor embert érinthet egyetlen „görcs” feloldása. Látványosságnak sem utolsó, amikor a játékosok egymás feje felett átlépve vagy hóna alatt átbújva törekszenek a megoldás felé. Néha az is előfordul, hogy a résztvevők legnagyobb igyekezete ellenére még nagyobb gubancot sikerül kialakítani, mint amekkorát az alaphelyzet szolgáltatott.

Ennek a játéknak egyetlen szabálya van: egyetlen pillanatra se engedd el annak a kezét, akiét az elején megfogtad! Bár néha nagyon csábító, hogy a kézfogás feloldásával szabaduljunk meg a kialakult nehéz helyzettől, mégsem szeghetjük meg a szabályt, mert ezzel érvénytelenné és értelmetlenné válik a játék.

Isten az élet nagy játékában is kezünkbe adta más emberek kezét. A szabály itt is ugyanaz, hogy ezeket a kezeket a lehető leghosszabban – ha lehet, életünk végéig – fognunk kell. Mégis sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, amely nagyon hasonlít a játék kusza szövevényéhez. Vannak kapcsolataink, ahol minden simán megy, de bizony nem ritkák azok a zűrzavaros csomópontok sem. Sokszor minden igyekezetünk ellenére sem oldódik a görcs, sőt egyre átláthatatlanabbnak és feloldhatatlanabbnak tűnik a gubanc. Ilyen helyzetben néha nagyon csábítónak, sőt szükségesnek érezzük, hogy lazítsunk a kézszorításon, elengedjük egymás kezét, szem elől tévesszük egymást, netán kiiktassuk az életünkből azt, aki miatt – szerintünk – „csomó” keletkezett az életünkön. De ne felejtsük el: sohasem véletlen az, hogy éppen kiknek a kezét fogjuk! Nekik szükségük van ránk, és nekünk is szükségünk van rájuk.

Abban is párhuzam vonható az élet és a játék között, hogy nem mindig ott kell keresnünk a gond megoldását, ahol a görcs szembeötlő. Ha emberekről és élethelyzetekről beszélünk, gyakran a többiekben találjuk a hibát, nem pedig saját magunkban. Még kevesebbszer látjuk át azt a nagy igazságot, hogy embertársunk – mint minden ember – ki van szolgáltatva a bűnnek.

Emberi kapcsolatainkban sokszor nagyon nehéz megtalálni a megoldáshoz vezető jó utat. Fárasztó bogozgatni a csomókat, ráadásul ebbéli igyekezetünket olykor még nagyobb görcsök koronázzák. „Görcsoldó” igyekezetünkben azonban Jézus szava erősíthet meg minket: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Nem az „olló” nyújtja a jó megoldást ott, ahol a türelem és szeretet többre juthat. Ha Jézus irántunk kinyilvánított szeretetére tekintünk, magunkat elszégyellve szorosabban ragadjuk meg társaink kezét! Lehet, hogy mi csodálkozunk majd a legjobban, ha Urunkra tekintő igyekezetünk nyomán végérvényesnek tűnő „csomók” oldódnak fel kapcsolatainkban.

Horváth Mária

::Nyomtatható változat::