Liturgikus sarok

Musica sacra II.

Hozzászólás a cikkhez

Múlt heti bevezetőnkben jeleztük, hogy a szent zenéről kezdünk cikksorozatot. Mielőtt ennek mélyére ásnánk, fel kell tennünk a legegyszerűbb kérdéseket. A következő három hét során három kiváló egyházzenész felel majd a következő kérdésekre: Miért muzsikálunk, miért éneklünk, illetve mi hangozhat el az istentiszteleten? Az alábbi sorokat Herbert Wulftól, a Magyarországon élő neves német orgonaművész-tudóstól kaptuk.

Pár gondolatfoszlányt szeretnék csak megosztani a kedves olvasóval. Mielőtt azonban a fenti kérdésre megpróbálnánk választ adni, fel kell tennünk egy másik kérdést is: „Quid sit musica?” – „Mi a zene?” Sok középkori traktátus kezdődik ezzel a címmel. Maga a válasz az antik kor felfogásához nyúlik vissza, mely háromféle muzsikát különböztet meg. A „musica mundanát” (a világ és a szférák harmóniája), a „musica humanát” (az ember fizikai és pszichikai harmóniája) és a „musica instrumentalist” (a valóban megszólaló vokális vagy hangszeres zene). Mindezekkel a megfogalmazásokkal a minket körülvevő világot igyekeztek megmagyarázni. Ehhez hasonló a Biblia teremtéstörténete is, amely szintén nem tisztázta teljesen a zene gyökereit és keletkezését.

Érdekes megfigyelni azt, hogy a népek különböző teremtéstörténeteiben a zene szinte mindig isteni eredetű, s az egymástól független, különböző kultúrákban mint a világ belső rendje jelenik meg. A korai időkben is a kultuszhoz tartozott, hangja a láthatatlan ígéretét tükrözte.

De melyek voltak a zene valódi gyökerei, és mi az eredete?

A zenetudomány nagyon különböző véleményeket fogalmazott meg erről a kérdésről. Egyesek szerint a zene az akusztikus világ imitációja, a vallási rítusok fejleménye. Mások szerint a nyelv és a kommunikáció absztrakciója, azaz a beszédből, illetve az állathangok (különösen a madárhangok) utánzásától eredeztethető. Vannak, aki úgy vélekednek: szavak nélküli hívás, érzelmi megnyilvánulás. A muzsika azonban csak az embernél tudatos megnyilvánulási forma. (A madarak éneke vagy a bálnák hangja nem zene, egészen más célokat szolgál.) Olyan jelenséggel állunk szemben, amely mindig is az ember sajátja volt. De miben segít nekünk a zene? Egyáltalán: szükségünk van-e rá?

A zene egyrészt önmagáért való dolog, másrészt „használati értéke” van: például tánczene, munkadal, vadászdal, induló, filmzene, háttérzene. Egyik fontos feladata a kommunikáció. Ugyanez a helyzet a gyülekezeti ének, a korál esetében is. A mai világ hangos, s alig találni olyan zugot, mely a civilizáció lármájától mentes lenne. Zenei túltermelés van. Különféle zenei stílusok sokasága vesz minket körül. Megkülönböztetünk könnyű- és komolyzenét, bár a komolyzene egyre bonyolultabbá válik, s inkább a „szakavatottak” privilégiuma lesz.

Mit tud kifejezni a zene szavak nélkül?

Ha konkrét tartalmakat, gondolatokat tudna megfogalmazni, akkor költészet lenne. Amit kifejez, az atmoszféra, hangulat, megfoghatatlan érzések sokasága.

Minden vallási közösségnek van zenéje, legfejlettebb formájában azonban a nyugati kereszténységnél található meg. A zene természetesen nem keresztény eredetű, ám mivel az emberhez tartozik, az egyháznak is részévé válik. Az egyházzene nagyon gazdag örökséget hagyott ránk: gondoljunk csak az egyszólamú gregoriánra, a protestáns gyülekezeti énekre vagy az orgonazenére. Ezt az örökséget felvehetjük s folytathatjuk. Aktívan (az önálló zenélés természetesen sok szorgalmat és kitartást igényel), tudatosan odafigyelve és átélve, de minden kötelezettség nélkül, „háttérzeneként” is hallgathatjuk.

Tágabb értelemben zenélésnek nevezhető-e a gombnyomásra történő rádió-, lemez- vagy CD-hallgatás? A hangszeres vagy vokális muzsikálás passzív változata minden zenei ízlés számára sok lehetőséget kínál. Az önálló zenélés azonban hosszas előtanulmányokat igényel.

Térjünk vissza a kérdésre: Miért muzsikálunk? Tréfásan azt felelhetnénk: pénzért avagy szórakozásból. A komoly válasz pedig így hangzik: mert jelent számunkra valamit, mert hozzánk tartozik, vigasztal, felszabadít. A zene, a zenélés életünket gazdagítja. S végül a zenész számára az alapos előkészítés, gyakorlás és tanulás után a megszólaltatás lehetősége: öröm.

Herbert Wulf

::Nyomtatható változat::