A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 21. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Ezen a vasárnapon „az Úr napjáról”, Isten ítéletéről hangzik templomainkban az igehirdetés. Arról a felelősségről esik szó, amely alatt az egész emberiség és benne Isten népe is él.

A mai igeszakasz a több mint kétezer-hétszáz évvel ezelőtti Izraelbe visz bennünket. Abban az időben II. Jeroboám az uralkodó, aki váratlan harci sikerei és ügyes politizálása révén nyugalmat és békét teremt országában. A konszolidálódott viszonyok között fellendül a gazdasági élet. Az emberek viszonylagos jólétben élnek. Bételben – a kis királyság déli kultuszközpontjában – nagyszabású ünnepségeket és fényes istentiszteleteket tartanak. Látszólag tehát rendben mennek a dolgok.

S ekkor váratlanul betoppan egy Júdából jött, soha nem látott férfi, akit Ámósznak hívnak. Ő a kulisszák mögé lát: a látható jómód és az ország látszólagos békéje nem téveszti meg. Észreveszi, hogy a nép vezetői túlságosan magabiztossá és gőgössé váltak, mely kifejeződik az Istennel való kapcsolatukban is. Látja azt a morális romlást, amely belülről rágja szét a társadalmat, mint szú a fát. Jól látja azt a mélyülő szakadékot, amely a különböző társadalmi rétegek között húzódik. A szűk vezetőréteg – az arisztokrácia – fényűző gazdagságban él, tobzódó luxusban, a nincstelenek tömegei viszont nyomorognak. De még a szegénységnél is elviselhetetlenebb a megalázottságuk. Ki vannak szolgáltatva korrupt vezetőiknek, akik lábbal tapossák az igazságot.

Ámósz, a próféta, az Úr nevében szólal meg. Elég felvillantatni prédikációjának két részletét. Azt mondja, hogy a vezetők és a jómódúak „elefántcsont ágyakon heverésznek, pamlagokon terpeszkednek, megeszik a nyájból a bárányokat és a hizlalóból a borjúkat. Hárfakísérettel danolásznak, és azt hiszik, hogy zenéjük olyan, mint Dávidé. Kelyhekből isszák a bort, és finom olajjal kenik magukat, de József romlásával nem törődnek” (6,4–6). Azzal is vádolja őket, hogy kihasználják a nincsteleneket, és gabonaadót szednek tőlük, sanyargatják az igazakat, elfogadják a megvesztegetést, elnyomják a szegényeket a kapuban (5,11–12). (A kapu kifejezés a városkapukra utal, ahol – a kor szokása szerint – a pereket tartották.)

De Ámósz nemcsak leleplez, hanem meghirdeti a megújulás lehetőségét is. „A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az Úr – ahogy mondogatjátok. Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek a kapuban” (5,14–15).

Lehetetlen nem gondolnunk arra a párhuzamra, amely a jeroboámi idők és a mi korunk között fennáll. Igaz, Izraelben a társadalom és az egyház nem különült el egymástól, mi pedig a szekularizálódott Európában élünk. Az Európai Unió már a keresztény gyökereit sem akarja megemlíteni készülő alkotmányában. Annyiban mégis helytálló a párhuzam, hogy kontinensünk morális válságának oka ugyanaz, mint ami annak idején a kicsiny Izraelt is romlásba döntötte: Isten akaratának és rendjének a semmibe vétele. Erről nem hallgathatunk. Ezt mondanunk és hirdetnünk kell.

De szavunknak csak akkor lesz hitele, ha az Ige bírálatával magunk is szembenézünk. Új lehetőségek között élünk. Nagyszerű rendezvényeket szervezünk, konferenciákat és ünnepi istentiszteleteket tartunk. Úgy tűnik, minden rendben van. Bételben is ezt gondolták. Ámósz azonban elmondta az Úristen véleményét: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!” (5,21) Ez bizony kemény beszéd! De igaz, mert Isten akarata és szándéka nem érvényesül népe életében. Ezért üzeni Ámószon keresztül: „Törekedjetek a jóra!” Szerezzetek érvényt az Isten akaratának. Az Ő akarata határozza meg a magatartásotokat és tetteiteket. Bár más szavakkal, de mégis ugyanezt kéri Pál is a római gyülekezet tagjaitól: „…ne igazodjatok a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes”. (Róm 12,2)

Nekünk is önvizsgálatot kell tartanunk, hiszen Isten népét minden korban megkísérti az elvilágiasodás veszélye. Fel kell tárnunk, hogy hol és miben igazodunk a világ sablonjához az Isten akarata helyett. Az őszinte önvizsgálat nem könnyű. Sosem volt az. Az igazságot tudatosítani és kimondani mindig fájdalmas dolog, és ellenállást vált ki. Ámósz is így tapasztalta: „Gyűlölik azt, aki dorgálni mer a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat.” (5,10)

Egy meghökkentő szót találunk az 5. fejezet 15. versében: „talán”. Talán megkegyelmez az Úr! Nem biztos?! Az Isten szuverén Úr! A megtérés pedig nem érdem. Az Isten felmentő ítélete nem „jár” soha, mindig kegyelem marad. De Jézus biztatására ebben a kegyelemben reménykedhetünk: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életre.” (Jn 4,24)

Imádkozzunk!

Uram, Jézus! Segíts Lelkeddel, hogy szent legyen számomra akaratod, és reménységgel tekintsek eljöveteledre, ítéletedre!

Pintér Károly

::Nyomtatható változat::