Liturgikus sarok

Musica Sacra XX.

Hozzászólás a cikkhez

A Liturgikus Sarok belső sorozata a szent zene történetét foglalja öszsze. Egyházunk kiváló zenetudósa, Ferenczi Ilona az elmúlt héten az evangélikus liturgikus zene születésével ismertetett meg minket, most pedig a 16-17. századi istentiszteleti formákat mutatja be. (H. K.)

A mise, az evangélikus istentisztelet vasárnaponként változó tételeit elég hamar tartalmilag megfelelő latin motettával kezdték el helyettesíteni. Ezek komponálásából a helyi egyházzenészek is kivették részüket. Ha pedig a gyülekezet énekelt egy népnyelvű éneket, azt a kórus erősítette, támasztotta alá; olykor versszakonként felváltva a kórus is énekelt korálmotettát. Az orgonakíséretet csak a 16. század végén vezették be azzal a céllal, hogy megkönnyítse a gyülekezet énekét. Az orgona szerepe ezt megelőzően az éneklés bevezetésére, a koráldallam improvizálására, a hangmagasság megadására korlátozódott.

A reformáció első századában a délelőtti főistentiszteleten kívül igen nagy súlyt fektettek a délutáni istentiszteletre, a vesperára, amelynek liturgiáját a középkorból örökölték. A vespera rendjét - különösen zenei tekintetben - a rugalmasság jellemezte: a zsoltárok recitálását olykor zsoltármotettával helyettesítették, a Magnificatot vagy a kórus szólaltatta meg latinul, vagy a gyülekezet énekelte németül. A latin nyelvű rendben általában egy- és többszólamú tételek váltakoztak. Az énekek között igeolvasás, -magyarázat és a katekizmus tanítása hangzott el.

A 16. század második felében az evangélikus liturgikus zene rövid időre a genfi zsoltárok hatása alá került. Nemcsak a dallamokat vették át a lutheránus énekeskönyvek, de az evangélikusok a zsoltárfeldolgozások egyszerű stílusát is hasznosították az iskolai kórusok repertoárjában. Ebből az egyszerű stílusból alakult ki a 17. század elejére az úgynevezett kancionális stílus, amely megfelelő kíséretet nyújtott a gyülekezeti énekléshez. Ez lett a gyülekezeti ének orgonakíséretének a normája. Ebben a stílusban alkotott Eccard, Hassler, Michael Praetorius, Schein, Schütz és Vopelius. Ugyanebben az időben kezdték átplántálni az itáliai concerto stílust és a többkórusos technikát is a reformáció egyházzenéjébe. A harmincéves háború küzdelmei alatt viszont az egyszerű liturgikus formákra volt lehetőség. A háborús korszak vezetett a lelkiség intenzív bevonásához: Paul Gerhardt énekeihez, Schütz bensőséges formáihoz.

Magyarországon az említett másfél évszázadban a nehéz társadalmi helyzet miatt sokkal visszafogottabb volt a liturgikus zene művelése az evangélikus egyházban. Néhány momentumot azonban így is felvillanthatunk 16-17. századi egyházzenei életünkből. Luther latin istentiszteleti rendjének hatása érezhető Huszár Gál második énekeskönyve (1574) liturgiájának összeállításában, zsoltáros liturgiája (príma és vespera) ugyanakkor saját középkori liturgiánkból is táplálkozik.

Azokon a vidékeken, amelyeken a lutheránusok kapcsolatban álltak a német városokkal és egyetemekkel, többszólamú zenét is alkalmaztak a liturgiában. Így szólalhattak meg például Sopronban Andreas Rauch, Bártfán Zacharias Zarewutius közel négy évtizedes kántorsága alatt a saját és kortárs zeneszerzők motettái. A magyar nyelvű evangélikus liturgikus zenéről legékesebben a gazdag tartalmú Eperjesi graduál tanúskodik, mely az eperjesi egyház és iskola számára készült 1635-ben. A több mint 600 liturgikus tételt - magyar nyelvű antifónákat, himnuszokat, gyülekezeti énekeket és egyszerű többszólamú darabokat - a helyi kántor, Bánszky Dániel jegyezte le. A graduál összeállításában, a gyülekezeti énekek fordításában az iskola igazgatója, Serédi János és a magyar gyülekezet lelkésze, Madarász Márton is részt vett - példát mutatva az egyház és a hozzá tartozó iskola együttműködésére.

Ferenczi Ilona

::Nyomtatható változat::