A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az egyházban a fiatalok miatt általában keseregni szoktunk. Amiatt, hogy milyen kevesen vannak, hogy hiányoznak az istentiszteletről, hogy üres a helyük a templomban. "Hát a többi kilenc hol van?" - kérdezi Jézus érthető keserűséggel az egyetlent, aki a meggyógyított tíz közül visszatér hozzá. Vagy átfogalmazódhat bennünk az elveszett juh példázata: a pásztor vállára veszi a megmaradt egyet, és elindul vele megkeresni az elkóborolt kilencvenkilencet (vö. Hullámhossz című prédikációs kötet, 89. o. első bekezdés). Igen, az egy a százhoz arány a valóságnak talán - sajnos - jobban megfelel.

Bár értem, mégsem osztom ezt a keserűséget. Több szempontból sem. Ismerve a bennünket körülvevő világ értékrendjét, tudva azt, hogy mi az, ami ma a fiatalok körében népszerű, vonzó és keresett, valami kimondhatatlan tisztelettel és megbecsüléssel, igazi, minden keserűséget feledtető örvendezéssel tudok tekinteni azokra a fiatalokra, akik a korszellemmel dacolva visszatérnek hozzánk, illetve megmaradnak nálunk. Amikor a fiataloknak a temérdek konzumszemét iránti tömeges rajongása már-már az őrület határát súrolja, több turnusban lehet telt házas konferenciákat tartani Gyenesdiáson, Révfülöpön, Piliscsabán és még sok más helyen az országban. Amikor a Szélrózsa ifjúsági találkozó szervezőitől több hónapos kemény munkát igényel a találkozóra érkező közel ezer fiatal igényeinek kielégítése. Amikor a megalázóan primitív Barátok közttel és valóságshow-kkal vívott, esélytelennek látszó küzdelem ellenére vannak, működnek a péntek, illetve szombat esti "ifjúságik".

A keserűséget azért sem tartom helyesnek, mert álságos. Azt a látszatot kelti, hogy csak a fiatalokkal van a baj, csak az ő érdektelenségük, közönyük az oka elmaradásuknak, vissza nem térésüknek. Könynyű a fiatalokat hibáztatni az üres templompadokért. Véleményem szerint nem velük van gond, hanem az egyházzal. Az imént felsorolt tapasztalataim azt igazolják, hogy vannak fiatalok - még ha lehetnének tízszer, százszor ennyien is -, van érdeklődés, van igény. Az üres templompadok pedig azt igazolják, hogy az egyház, a gyülekezet - és azon belül elsősorban mi, lelkészek - nem tudunk mit kezdeni ezzel az érdeklődéssel és igénnyel. Elvárjuk, hogy gyülekezeti, istentiszteleti életünkben zökkenő- és problémamentesen történjék a generációváltás, illetve a különböző generációk együttélése, miközben nem tudunk, nem akarunk szembenézni az ezzel együtt járó számtalan törvényszerű kihívással és feladattal. Elvárjuk, hogy a korábbi generációk igényeinek megfelelő istentiszteletünkön a népviseletbe öltözött asszonyok mellett helyet foglaljanak az orrkarikás fiatalok, és tettetett értetlenséggel vesszük tudomásul, hogy ez nem akar sikerülni. Többet várunk a fiataloktól, több érdeklődést, elkötelezettséget, az egyházban több szerep-, áldozat- és felelősségvállalást, de arról nem esik szó, hogy ezek a fiatalok is többet várnak az egyháztól, a gyülekezettől és nem utolsósorban a lelkésztől. Az általam megismert, konferenciákon részt vevő fiatalok nagyon értékes, töprengő, gondolkodó emberek. Nem lehet őket kényelmes, "jól bevált módszerekkel", közhelyekkel kifizetni és útra bocsátani. Többet várnak, és többet érdemelnek. Távozásuk vagy vissza nem térésük ítélet rajtunk és figyelmeztetetés. Arra késztet, hogy átgondoljuk, újraértelmezzük a gyülekezeti életet, istentiszteletet, prédikációt, formát és tartalmat egyaránt. És keserűség helyett örvendezzünk. Mert a visszatérő vagy a még megmaradt egy felett való örvendezés vezethet el a többihez.

Németh Zoltán

::Nyomtatható változat::