Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2004
- 13
- EvÉlet - Lelki segély
EvÉlet - Lelki segély
Hozzászólás a cikkhez
EvÉlet - Lelki segély
"Két gyermeket neveltünk fel, akik ma már saját családjukkal élnek, sőt büszkén mondhatom el, hogy hetvenévesen dédmama is vagyok. Jó érzés látni, hogy milyen szép családdal ajándékozott meg az Úr. Nagyobb ünnepeken, amikor mindenki együtt van nálam, boldog vagyok, hiszen az enyéim szeretik a főztömet. Így azt érezhetem, hogy még szükségük van rám. A hétköznapokban azonban gyakran feleslegesnek érzem magam. Segíteni már egyre kevésbé tudok nekik, mert itt is, ott is fáj. A fiatalok mindig elfoglaltak, ezért csak ritkán látom őket. Azt mondják, pihenjek csak, ők nem akarnak terhelni. Én mégis úgy érzem, hogy inkább arra gondolnak: egy ilyen beteges öregasszony már semmire sem jó. Sokan beszélnek az időskor szépségeiről, de én csak a sok fájdalmat, a tehetetlenséget, a ráncokat látom. Milyen a szép öregség? Hogyan lehet békével szembenézni vele?"
Mára sajnos a közgondolkodás részévé vált, hogy az embereket teljesítményük, elért eredményeik szerint minősítik. Naponta éreztetik velünk, hogy amíg munkaképesek vagyunk, adót fizetünk, addig vagyunk csak értékesek a társadalom számára, de ha megöregszünk, és munkaképtelenné válunk, akkor már teherként tekintenek ránk. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy bizonyos munkakörökbe a harmincötödik életév betöltése után már nem vesznek fel senkit; hogy a kórházi ágyon fekvő ötven év feletti betegeket meglett nővérek "bácsinak" vagy "néniek" szólítják; és azt is, mintha valami kétségbeesett küzdelem folyna a múló idő ellen, hiszen mindenki azt az életelixírt keresi, amellyel meghosszabbíthatja földi életét. Teljesen természetes, hogy egy ilyen szellemiségű makrokörnyezetben lelki segélyt kérő testvérünk is elbizonytalanodik, és megkérdezi: használható, értékes, megbecsült lehet az én életem hetvenen túl is, meggyöngült egészségemmel együtt is?
Fogadja el legelőször is tőlem ezt a reménykeltő igét: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs 43,1b) Hiszen Isten szava világossá teszi, hogy ő egészen máshogyan értékel, mint mi, emberek. Nem abban rejlik az ember értéke, amit tett, hanem abban, amit Isten tett érte. Isten gyermeke tisztában van azzal, hogy a világ szellemiségének középpontjában az emberi én, az egó áll. Már olyan vallás is van, amelyben az ember saját magához imádkozik. Önmagát szuggerálja arról, hogy minden rendben van körülötte, de hiába mondja el százszor, hogy "teljesen nyugodt vagyok", feszültsége egyre nő, mert belső nyugtalanságának oka nem szűnt meg. Békességet csakis úgy nyerhetünk, ha életünk, szívünk trónján többé nem az egónk, hanem a megváltó Jézus ül. Mert akkor értjük meg, hogy Istennél nem a tehetségünk, adottságaink vagy a korunk az értékmérő, hanem egyedül az ő adományai. Nem a mi tudásunk, hanem az ő ereje, amely a mi erőtlenségünk által éri el célját. Nem a mi cselekedeteink a fontosak, hanem egyedül az ő irgalma. Tulajdonképpen ez a békés időskor alapja is. Tudni, hogy bár már kevesebbet bírok elvégezni, a hangom is reszket, és a bőröm sem üde, azért az én mennyei Atyám végtelenül szépnek és értékesnek talál, hiszen a legnagyobb kinccsel, Fiának életével fizetett értem.
Az időskor hozzátartozik az élet rendjéhez: születünk, felnőtté válunk, megöregszünk, majd elmegyünk a minden földiek útján. Az időskorra soha nem szabad úgy tekintenünk, mintha tragédia vagy sorscsapás volna. Ez is beleilleszkedik az isteni rendbe, ennek is megvan a maga funkciója, hiszen minden újabb ránc, minden ősz hajszál felkészít bennünket a földi élettől való búcsúzásra. Ereje teljében sokkal nehezebb az embernek elmenni, mint akkor, amikor már betelt az élettel. Az Istenre figyelő ember ezért akkor is az Úrtól vár vezetést, tanácsot, amikor elszálltak felette az évek, és úgy érzi, hogy ereje is elhagyja. Ha már Isten nem fiatalkorában szólította önt haza, akkor jól fel kell használni az ezüstéveket! Ehhez pedig Isten bölcsességére van szükség. Mert nem könynyű átadni a stafétabotot az utódunknak a munkahelyünkön, nem olyan magától értetődő belátni, hogy a fiatalabb generáció csak megy a maga feje után, és maradinak ítéli véleményünket, nem egyszerű visszavonulni az aktív életmódból a passzívba csak azért, mert már nem működik olyan "olajozottan" a szervezetünk. Mindezt csak úgy lehet elhordozni, ha nem a saját jelentőségünket, hanem Isten országának ügyét tartjuk szemünk előtt, hiszen ha minden kihullik is kezünkből, az Úr megtöltheti üres kezeinket. Számára a legértékesebb munkaerő az, aki szívesen beáll szőlőjébe. Csodálatos dolog, ha az ember be tudja látni, hogy "bár megöregedtem, de az én Uram még mindig tud használni engem! Ő meg fogja mutatni, hogy mi lesz még az én feladatom".
Áldásos, ha fokozatosan tudunk "nyugdíjba vonulni", ha nem egyszerre, hanem lépésről lépésre, idejében és önként sikerül letenni az erőnket már meghaladó feladatokat. Így nem érezzük azt, hogy életünk egyik napról a másikra feleslegessé vált. A munka, a hivatás meghatározó fontosságú az ember életében, de nem csak ebből áll az élet. Amikor valaki összeroppan azért, mert a munka kiesett a kezéből, akkor derül ki, hogy valójában az volt az ő bálványa, amely teljesen kitöltötte az életét. A gyermek számára teljesen természetes, hogy kap és elfogad. Ezt idős korunkban újra meg kell tanulnunk. Nagy alázat, sok türelem, lelkierő kell ahhoz, hogy elfogadjuk: már nem nekünk kell minden igényt kielégíteni, minden elvárásnak megfelelni, hanem örömmel fogadhatjuk el mindazt, amit nekünk készít családunk. Újra gyermekek lehetünk, akik minden velük történt eseményben Isten ajándékozó kezét látják. Amikor gyermekeinket neveljük, eszünkbe sem jut, hogy értéktelen személyek lennének csupán azért, mert nem termelnek "értéktöbbletet" a társadalom számára, hiszen puszta jelenlétükből, csacsogásukból, reménységet árasztó lényükből annyit töltekezünk! A szociológiai felmérések alapján tudjuk, hogy egy állampolgár húsz-huszonöt évnyi munka alatt megtermel annyi többletet, amely elegendő ahhoz, hogy nyugdíjas évei alatt abból a társadalom "eltartsa". Nem kell tehát attól félnie az idős embernek, hogy a fiatalabb nemzedék könyöradományából él. Inkább azt a kérdést kell feltennie magának: Hogyan lehetek a körülöttem élők Krisztusra mutató csillaga? Miként áraszthatom magam körül a szeretet, a megértés áldott levegőjét?
Higgye el, kedves testvérem, családjának most van csak igazán szüksége önre - hogy a konkrét segítség mellett imádságban is felvegye gondjaikat! Ha a fizikai munka már kevésbé megy is, az ön élete Istenben gyümölcsöző marad, ha engedi, hogy az Úr arra használja, amire csak most, őszülő halántékkal tudja használni. Kívánom, hogy ez a zsoltár legyen mindennapi imádsága és ereje: "Az Úr házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain. Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak." (Zsolt 92,14-15)
Szőkéné Bakay Beatrix
::Nyomtatható változat::
|