Liturgikus sarok

MUSICA SACRA XXII.

Hozzászólás a cikkhez

A Liturgikus sarok négyrészes belső sorozata a szent zene történetét foglalja össze röviden. Egyházunk kiváló zenetudósa, Ferenczi Ilona sorozatunk befejező részében a 19-20. század legfontosabb liturgiatörténeti eseményeit tekinti át.

A 19. század elején a reformáció ünnepének 300. évfordulója közeledtével megerősödtek a restaurációs kísérletek, melyek nemcsak a teológiában, de a gyakorlatban is korrigálni akarták mind a pietizmus, mind a felvilágosodás hatásait. A Berlinből kiinduló mozgalom először is a régi énekek szövegeit és dallamait állította vissza, majd a régi liturgikus formák és a tartalom restaurálására törekedett. Időközben a lutheri és a kálvini gyülekezetek egyesülésével felülkerekedtek az uniós törekvések, s ez ismét háttérbe szorította a liturgiát és a liturgikus zenét. A konfesszionalista lutheránusok újból veszélyeztetve látták az istentiszteletet és a zenét, ezért elsősorban evangélikus területen fejtették ki tevékenységüket, vagy az Egyesült Államokba emigráltak. Bajorországban a diakónia atyja, Wilhelm Löhe (Löhe Vilmos) agendát adott ki, melyet nagyrészt 16. századi liturgikus forrásokból állított össze. Végül is az egész romantika korszakán át fennmaradt az az igény, hogy újból és újból visszatérjenek a forrásokhoz, a korai lutheránus liturgiához, szövegekhez és dallamokhoz. Ennek nyomán ismét kiadták (bár sok esetben nem gyülekezeti, hanem tudományos céllal) a régi lutheránus énekeket, újból kinyomtatták a 16. századi egyházi rendtartásokat, melyek nemcsak a liturgikus formákat tartalmazták, hanem például azt is, hogy mi az egyházzenész, az orgonista feladata. Liturgikus zenei antológiák jelentek meg, és újból kezdték kiadni a nagy lutheránus zeneszerzők (például Schütz és J. S. Bach) műveit.

Az elmúlt század elején újraértékelő és újítási folyamat zajlott le az egyházi zene minden területén, s egy időre újból az érdeklődés középpontjába került a lutheránus liturgikus zenei hagyomány. Megélénkült az éneklő és az orgonás, illetve a Bach-művek kiadását, előadását szorgalmazó mozgalom. A 16. századi lutheránus egyházi rendtartások új kritikai kiadása és összehasonlító elemzése is a liturgiai megújulást készítette elő. Megalakult a liturgikus orientáltságú Michaelsbruderschaft (Mihály Testvéri Közösség), melyhez magyarországi lelkészek és egyháztagok is csatlakoztak. Szinte minden országban új énekeskönyvet adtak ki, és liturgikus zenei gyűjtemények, zsoltároskönyvek láttak napvilágot. Romantikaellenes reakcióként szorgalmazták a 18. század előtti zeneművek előadását, melyek mintául szolgáltak új kompozíciók írásához is. Más lutheránus zeneszerzők (többek között Buxtehude, Scheidt, M. Praetorius) műveinek összkiadását is ekkor kezdték megjelentetni. Az egyházzene színvonalas oktatása, a kántorok, kórusvezetők képzése érdekében egyházzenei iskolákat vagy szakokat hoztak létre.

Amint ebből a rövid áttekintésből is láthatjuk, evangélikus egyházunk liturgikus zenéje nemcsak a reformáció századának zenéjét foglalja magába, hanem azt is, ami előtte volt, és ami utána keletkezett; mindazt, ami evangélikus egyházunk tanításával egyezik. Mindamellett azt is megállapíthatjuk, hogy a liturgiáért, a liturgikus zenéért folyó küzdelmek, illetve a liturgiaellenes törekvések a kezdetektől eltekintve szinte mindvégig - akárcsak a legutóbbi időben - egyidejűleg voltak jelen. A liturgia és a liturgikus zene ott töltötte be és ma is csak ott tölti be feladatát, ahol értik és szeretik, ahol érteni és szeretni akarják. Helyesen és haszonnal csak akkor élünk vele, ha épülésünkre és üdvösségünkre szolgál. Ennek érdekében viszont tanítani kell a gyülekezeteket. A kérdés talán csupán csak az: tudunk-e, akarunk-e a liturgiával, a liturgikus zenével élni? A választ a gyülekezeteknek maguknak kell megadniuk...

Ferenczi Ilona

::Nyomtatható változat::