EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

"Régóta foglalkoztat a kérdés: lehet-e hazugság nélkül élni? A mindennapjaink tele vannak olyan helyzetekkel, amikor nem mondunk igazat. Nemcsak arra gondolok itt, hogy az ember lódít valamit, hogy egy kellemetlen szituációból kimenekülhessen, hanem az úgynevezett kegyes hazugságokra is. Mi lenne, ha mindig mindenkinek őszintén elmondanánk azt, amit róla gondolunk? Van olyan ember, akit egyszerűen nem lehet szembesíteni a tényekkel: azt várja el, hogy takarjuk el előle az igazságot. A lelkésznő véleménye szerint ilyenkor mi a helyes megoldás?"

Rendkívül érdekes kérdéssel és mélyen megragadó gondolatokkal teli levéllel keresett meg kedves testvérem. Felelevenítette bennem kamaszkorom kínos-szép idejét, amikor az erények csúcsán nálam az őszinteség tündökölt. Semmi sem lázított fel annál jobban, mint amikor valakinél álarcváltogató magatartást tapasztaltam. Az igazmondás alapvető mércét jelentett abban, hogy meg tudjam ítélni, melyik felnőtt vagy serdülő hiteles személyiség. Azonban a csodált és példaértékű személyiségek is gyakran mondogatták nekem: "Mondj igazat, és betörik a fejed!" vagy "Ha sok ellenséget akarsz magadnak, légy kíméletlenül őszinte!". Akkor még nem értettem, hogy miért mondták ezeket nekem. Ma már pontosan tudom, miről beszéltek. Hiába, akkor tizenhat éves voltam, most meg harminchat. Húsz esztendő alatt elveszett volna - valahol útközben - az igazság? Szó sincs róla.

Csupán arról van szó, hogy két évtizednyi élettapasztalattal a háta mögött az ember eljut arra a felismerésre: ez a világ eltiporja az igazságot, és kirekeszti az igazmondót. Nem kell neki az igazság. Helyette érdekektől átszőtt látszatbirodalom kell manipulálható emberekkel. Olyan "marionettfigurákkal", akiknek eszükbe sem jut, hogy lehetne másképpen is élni, hogy nem kell hagyni a "dróton rángatást", hogy igenis meg kell mondani, ha valami rossz és hamis, hogy ki kell állni mindazért, ami értékes, hiszen "vétkesek között cinkos, aki néma". Úgyhogy kedves levélírónknak e hosszúra nyúlt bevezetés után mindenekelőtt ezt mondhatom: húsz év múltán még jobban csodálom az igazmondók bátorságát, azokat az őszintén kiáltókat, akik felfedezték világunk álságosságát, de nem nyugszanak bele abba, hogy ilyen is maradjon. Ennél már csak egy csodálatraméltóbb dolog van: az, amikor az ember engedi, hogy Isten élő és ható igéje mint kétélű kard áthatoljon az elme és a lélek szétválasztásáig, és megítélje a szív gondolatait és szándékait (Zsid 4,12). Mert sajnos gyakori jelenség, hogy saját magunkat is becsapva leplezni próbáljuk bűneinket, kozmetikázni jellemhibáinkat, kiszínezni a velünk történt eseményeket, esetleg elhallgatni belőlük a ránk nézve terhelő momentumokat. Így születnek életünk hétköznapi legendái. Észrevétlenül és fokozatosan formáljuk, átértelmezzük történeteinket, utólagosan megideologizáljuk tetteink kiváltó okait, hogy amikor elmeséljük valakinek történeteinket, mi magunk a lehető legszebb képet mutathassuk magunkról. Ahogy telnek az évek, már számunkra is ez az idilli önarckép lesz az igazság. Tartok tőle, hogy nagyon sok ember elsápadna, ha egy filmen visszanézhetné élete eddigi eseményeit. Úgy, ahogy az valóban lezajlott, a maga naturálisan kíméletlen valóságában... Hátborzongató. Az igazság már csak ilyen - hátborzongató. De éppen ettől igaz, mert felráz, mert kizökkent a megszokott kerékvágásból, a langyos, lelki tespedtségből, mert rádöbbent, hogy rossz úton járok. Mel Gibson passiója is ezért vált ki világszerte heves vitákat. Nem szeretjük az igazságot, mert fájdalmas. Nem szeretünk szembenézni a bűneinkkel, mert kényelmetlen. A lelkiismeret-furdalást sem szeretjük: "Ez a szegény Jézus feleslegesen szenvedett annyit, mert mi nem is vagyunk olyan rosszak..." Egyszer azonban betelik az idő, és mégiscsak levetítik előttünk életünk dokumentumfilmjét. Pilinszky János az utolsó ítélet lényegét így foglalja össze: "Táblára írva / nyakadba akasztják / történetedet."

És ez az igazi történetünk lesz. Nem az a verzió, amelyet az ember átgyúrt vagy megfestett a környezete megtévesztésére. Természetesen itt nem az óvodáskorú gyermek fantáziájának meglódulására vagy a költői képzelet szárnyalására kell gondolnunk, nem is azokra az esetekre, amikor memóriánk cserbenhagy bennünket, és ezért akaratlanul torzítunk az igazságon. Arról van szó, amikor valaki azért állít valótlanságokat, hogy ezzel megtévesszen másokat. "Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van" (Mt 5,37) - mondja Jézus a Hegyi beszédben, és hogy ez az egyenesség mennyire fontos nemcsak az emberek közötti harmonikus kapcsolatban, de az egészséges személyiségfejlődésben is, arra a modern lélektan is nemrégiben ébredt rá. Ugyanis amikor a hazugságok segítségével kimenekülünk egy-egy kínos helyzetből, amikor rájövünk, hogy az igazság elkendőzésével oldódik feszültségünk, esetleg élvezni kezdjük, hogy a hazugság hatalmat adhat nekünk mások felett, vagy amikor önmagunk előtt sem vállaljuk saját magunkat, akkor ez demoralizál és dezorientál minket. A hazudozó ember zilált életű, megbízhatatlan, belső kudarcait leplező, rosszra hajló figurává válik, aki egy idő után összekeveri a fantáziát és a valóságot, és a maga teremtette káoszból nem talál kiutat. Urunk mint a legtökéletesebb lelkigondozó, előre látja a hazugság kimenetelét, és meg akar óvni attól, hogy erre a hamis útra lépjünk. A tízparancsolat "Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot" törvénye elsősorban a felebarátot védi attól, hogy hazugságunkkal kárt okozzunk neki, vagy tönkretegyük becsületét. De Megváltónk szava mögött az is kiolvasható, hogy a valótlanság, sőt a kétértelműség egy olyan ördögi útra terel, amelynek mi magunk is áldozataivá válhatunk.

De mi a helyzet a kegyes hazugsággal? Szabad-e szeretetből, kíméletből vagy félelemből elhallgatni valamit, esetleg a valóságot kissé elkendőzni? Jó-e a halálos betegnek, ha szembesítik azzal, ami rá vár? Megmaradhatok-e az állásomban, ha szemébe vágom a főnökömnek, amit gondolok róla? Mi lesz a családi békességgel, ha őszinte leszek a menyemhez, és felhívom a figyelmét arra, hogy téved? Hogy mindezekre a kérdésekre választ adhassunk, egyenként meg kellene vizsgálnunk emberi kapcsolatainkat: létezik-e közöttünk a "nincs titkunk egymás előtt" szövetsége? Mi a szándékom és célom azzal, hogy leleplezem embertársam hibáját, bűnét? Az is fontos, hogy milyen stílusban mondom ki a tényeket, hogy sugárzik-e a szeretet a mondanivalómból, vagy az ítélkezés szelleme árad belőle. Emellett empatikus készséggel ki kell fürkésznem, hogy milyen szellemiségű az az ember, akivel közölnöm kell az igazságot, hiszen ha az ő "nyelvén beszélek", ha jó szándékú és segítő a magatartásom, könnyebben elfogadja majd, amit hall. Érdemes elolvasni azt a beszélgetést a Szentírásban, amely Jézus és a samáriai asszony között zajlott Jákób forrásánál (Jn 4,1-26). Áldott, klasszikus példa arra, hogy a kegyes hazugság nem old meg semmit, legfeljebb késlelteti az igazság felszínre kerülését. Ellenben az őszinte, a testi-lelki betegség gócpontjait felfedő vallomás gyógyít, épít. És milyen jó elfogadni utána Megváltónk megtisztító feloldozását!

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::