Liturgikus sarok

Szentháromság ünnepének liturgiája

Hozzászólás a cikkhez

Lezárult a húsvéti ünnepkör. Mennybemenetel ünnepén keresztül, pünkösdön át megérkeztünk Szentháromság ünnepéhez, amely kissé kilóg az ünnepek sorából, a Krisztus-év eseménynaptárából. Sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Az igehirdető számára is nagy a veszély, hogy prédikáció helyett dogmatikai előadást tartson, s megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. A liturgia segít. Nem magyaráz. Segít letérdelni a csoda előtt.

Az egyházi esztendő legismertebb ma élő tudósa, Karl-Heinrich Bieritz azt írja, hogy Szentháromság ünnepe az összegzés napja. A teremtő Isten kinyilatkoztatta magát, a Fiú elvégezte a megváltás művét, a Szentlélek megszentel és hitet ébreszt. Az elsőt karácsonnyal hozza összefüggésbe, a másodikat nagypéntekkel és húsvéttal, a harmadikat pedig a pünkösdi ünnep eseménysorával. Szentháromság ünnepe összefoglalja és lezárja a sort. Így nem csupán tematikus vagy éppen dogmatikus ünnepről van szó, hanem a biblikus ünnepsor summájáról. A liturgikus szövegek is így állnak előttünk.

Az istentisztelet kezdőzsoltárát – „Nagy az Úr és igen dicsérendő, és nagysága mérhetetlen” – most nem zsoltáridézet keretezi antifónaként, hanem Pál Timóteushoz írt első leveléből való idézet: „Az örökkévaló királynak, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztesség és dicsőség örökkön-örökké.” A nap lényegét összefoglaló, egyetlen kéréssé tömörítő kollektaimádság pedig így csendül fel az ünnepen: „Isten, aki szent, egységes és oszthatatlan háromság vagy: növeld bennünk a hit ajándékát és a szeretet érzését, hogy örök életre jussunk a te ígéreted szerint, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen.”

Ebben az imádságban már kiderül az, amit az evangéliumi olvasmány és a levélbeli ige is képvisel: a Szentháromság titka nem az értelmünk vizsgálatának a tárgya, hanem az életünk élménye. Még a művelt Nikodémus, a tanító sem közelítheti meg logikus magyarázattal a nagy kérdést, hanem meg kell hajolnia az előtt, hogy „úgy szerette Isten a világot…” Pál, a jól képzett teológus, a zseniális gondolkodó is megtorpan, és nem okos okfejtésbe kezd, hanem himnuszt énekel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok…”

Az úrvacsorai liturgiát bevezető „méltó és igaz” hálaadásban is így hangzik az egyház kikristályosodott imádsága: „Méltó és igaz, illő és üdvösséges, hogy mindenhol és mindenkor hálát adjunk neked, mindenható Szentháromság egy Isten, te, aki igéd által megteremtettél, Fiad élete, halála és feltámadása által megváltottál, Szentlelked által pedig a szentek közösségébe hívtál, imádunk téged örök Isten, titokzatos Szentháromság, az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével és földön küzdő egyházaddal, és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicséretét.” Csodálatos magasztalás ez; érezzük, túlmegy életünk megszokott gondolatain, eltér a hétköznapok bármilyen megfogalmazásától, mert itt megáll a tudomány, megáll az ész… Majd rázendít a gyülekezet: „Szent, szent, szent menynyekben az Isten.” Mert a titkot megérteni nem lehet, de élvezni s leborulva imádni annál inkább.

Fontos, hogy hitvallási iratainkat, az egyház tanítását összefoglaló könyveket kézbe vegyük, hiszen ha megkérdeznek hitünk felől, legalább az alapvető ismeretekkel tisztában kell lennünk. S ha kérdik, kiben hiszünk, ki a mi Istenünk, akkor előbb-utóbb nem kerülhetjük ki a kérdést: mit jelent a Szentháromság egy igaz Istenbe vetett hit? Ki ő, miért egy a három, és három az egy? Sokféle magyarázatot megismerhetünk, elsajátíthatunk: filozofikusakat, képszerűeket, hasonlatokat, tantételbe sűrítetteket. Fontos, hogy – magunk és mások számára – saját szavainkkal is el tudjuk mondani, meg tudjuk fogalmazni mindezt. (Ezt is jelenti Pál mondata: „tudom, kiben hiszek…”). De ahhoz, hogy idáig eljussunk, szükségünk van arra, hogy ezen a vasárnapon térdet tudjunk hajtani, az Isten-imádás magasságába tudjunk emelkedni, a szokottnál is tudatosabban mondjuk a hitvallás három hitágazatát. És megérezzük: az Isten, akiről lehet oly emberi módon is szólni (ő adta nekünk ajándékba ezt a lehetőséget), nagyobb, szebb, csodálatosabb minden elképzelésünknél! Szegődjünk oda az apostol mellé, aki ennek az ünnepnek epistolájában, a himnusz szárnyain ezt énekli: „Bizony tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.”

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::