Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

– Professzor urat születésnapja alkalmából ünnepi tudományos ülésen köszöntötték tisztelői, kollégái, tanítványai, barátai május 25-én a testnevelési főiskola aulájában. Képekkel, felolvasott idézetekkel, szubjektív és objektív emlékezésekkel méltatták Önt. Milyen érzés volt szembesülni ezen az ünnepen a felidézett életút állomásaival?

– Alapvetően nagyon jó. Hozzá kell tennem, az én életutam ezen a napon ürügy volt arra, hogy egy magas színvonalú tudományos ülést tarthassunk a sportorvoslásról, sporttudományról, sportegészségügyről, a társadalomról, az orvostudományról, a Kórélettani Intézetről – tehát sok olyan területről, amely értékeket hordoz. Nagyon meghatott, hogy több mint kétszázan jöttek el erre az alkalomra az egyetem különböző karairól és a sporttársadalomból.

– Számos területen alkotott jelentőset: a sporttudomány, sportorvoslás, sportvezetés mellett egyetemi tanárként, előadóként, íróként, publicistaként is rangot, nevet szerzett. Polihisztor – vagy mondhatjuk így: többtalentumos ember…?

– Úgy vélem, a polihisztor szó korunkban eléggé lejáratott kifejezés lett… De, összegezve az említett szakterületeket, azt mondhatom, hogy minden, amit csinálok, tulajdonképpen a teljes értékű egészségfogalommal függ össze: a testi-lelki, szociális, közösségi egészséggel. Ez igen tág, szinte „minden belefér”, ugyanakkor mégis nagyon koncentrált. Talán azért fogadtak mindig el, mert – ha mondhatom így – azt csináltam, amihez értek, és igyekeztem nem foglalkozni azzal, ami nem a szakterületem. A fő célom – a sportban éppúgy, mint a felsőoktatásban vagy az egyházban – mindig az egészséggel kapcsolatos társadalmi gondok megoldása volt.

– Egyik méltatója „kommunikátornak” nevezte Önt. Találónak érzi-e a jellemzést? Művészet, égi adomány, ha valaki egy életen át képes jól kommunikálni Istennel, embertársaival, és önmagával is…

– Igen, azt hiszem, ez helyes megközelítés. Napjainkban különösen is fontossá vált a kommunikáció. Elmondhatom, hogy régebben is szerettem, ma is szeretek előadni. De rájöttem arra, hogy bizony a legszínvonalasabb előadásoknak is kicsi a hatókörük. Fontosak az előadások – a színházi előadások is élnek, kellenek, sohasem fogja a mozi, a tévé pótolni őket –, de korlátaik vannak. Ez a felismerés indított arra, hogy immár jó harminc éve elkezdjek könyveket írni, s ezek talán hordoznak maradandó értékeket.

– Gallov Rezső 28-ig jutott a számolásban professzor úr könyveinek számbavételekor… Hogyan osztja be az idejét? Hiszen ha valami, az írás egész embert, teljes figyelmet igényel!

– Egy tucat esszékönyv, három-négy tankönyv, továbbá jegyzetek megírásával, szerkesztésével a hátam mögött mondhatom, a módszerem egyszerű: meg kell tanulni beosztani az időt. A másik trükköm a koncentrálás. Ma a diákok – a felnőttekhez hasonlóan – nem képesek összpontosítani. Ha akad szabad időm, este vagy hétvégén, mikor leülök írni, már készen van a fejemben a gondolatsor, amelyet akár az autóban, napközben megérlelek, már „csak” le kell írni. A könyvírás ennél jóval nagyobb koncentrációt igényel, szakkönyvet, tankönyvet – melyben minden adatot, minden utalást ellenőrizni kell – írni pedig a legnehezebb. Van egy adósságom: szeretném megörökíteni a Deák téri ifjúság 1948–54 közötti időszakának a történetét.

– Az orvosi pálya és a sport iránti szeretet (szerelem?) tudatosan fonódott össze az életében, vagy adódó lehetőségek hozták így? Boldog ember az, aki azzal foglalkozhat, ami a hobbija, az érdeklődésének tárgya, ráadásul magas, tudományos szinten teheti ezt…

– A sport valóban szerelem volt első látásra, de fiatalon sosem gondoltam, hogy a hobbim a hivatásom lesz. Mint oly sok minden, ez is összefügg a diktatúrával. A sport teljesítményterületnek számított. Én mint párton kívüli egyetemi tanár a TF-en elég nagy mozgástérrel rendelkeztem, ezért nem szűnök meg hálát adni. A sportorvoslás, sportvezetés, sportmenedzselés esélyt adott a jó mozgástérre, a szabadabb beosztásra. Soha nem mérlegeltem, hogy elhagyjam-e az országot, bár lett volna módom elmenni. De vallom: aki ezt komolyan mérlegeli – az menni fog. Egy polgári társadalomban minden – az én életem is – más lett volna, de nagyon hálás vagyok azért, hogy a pályám így alakult.

– Orvosi folyóiratot is alapított, Lege Artis Medicinae címmel, orvosként és publicistaként véleményt mondva a sok kritikát, bírálatot gerjesztő egészségügyről.

– A NEVI főigazgatója voltam, amikor a 90-es évek elején két ifjú kollégám ötlete és munkája nyomán elindítottuk a lapot; a LAM az első magánkezdeményezésben indított orvosi szaklap lett. Tíz éven keresztül, 2003-ig főszerkesztőként, most pedig szerkesztőbizottsági elnökként írtam, írom a „Töprengőket” krónikus válságban lévő egészségügyünkről. Jól ismerem a szereplőit; úgy látom, az ő szakmai tisztességük tartja fenn a rendszert. Sajnos az aktuálpolitika ugyanakkor meggátolja a haladást.

– Az olimpia évében a Magyar Olimpiai Bizottság tagját kérdezem most: professzor úr ott lesz-e Athénban? Milyen eredménynek örülne? Hogy látja az utánpótlást?

– Hivatalból nem leszek jelen, de több meghívásom is van, a kérdés még nyitott tehát. De tévén végig fogom kísérni! A „tőlünk megszokott” 7-8 aranyéremben bízom. A magyar sport egyébként mostanában sajnos kirakatsport: vannak szép, látványos eredményeink, de vajon a raktárban van-e valami? Bizakodásra ad okot, hogy az univerziádékon is rendre jól szerepelnek a magyarok, de hozzá kell tenni: a régi rendszer már nem, az új még nem működik a sportban.

– Van-e bevallható elfogultsága?

– Minden labdajátékot szeretek, legyen kézi-, kosár-, vízilabda vagy foci. És nagy kedvencem a vívás, azután a teljesítménysportok, mint az atlétika és az úszás.

– Egyházvezetőként aktívan formálhatja egyházunk közéletét. Mit jelent Önnek evangélikussága, hite, identitása, kiket nevezne példaképeinek?

– Evangélikus identitásomnál még sokkal fontosabb az az evangélikus hit, amely az Úristenhez köt! A lutheránus identitással bíró közösség jelentőségét nem lebecsülve azt mondom, mindennek az alapja az Úristen kegyelme, amellyel hitet ad a szívünkbe, és amelylyel magához köt. Ki a példaképem? Keken András. Az ő humánus magatartása, nagyon evidens szeretetközpontúsága, ugyanakkor szellemi nagysága számomra megközelíthetetlen, de példa. Csodálatos dolog, hogy volt egy ilyen ember, mint ő, és hogy én a közvetlen környezetébe tartozhattam.

– Szerkesztőbizottsági üléseken mindig professzor úr az, aki egy-egy feszültebb helyzetben továbblendíti, feloldja a vitát. Humorát családi örökségnek köszönheti-e, és hogyan őrzi meg jó kedélyét?

– Bizonyára genetikai örökség is, de vallom, hogy Keken Andrástól is tanultam. Mint a hetilap főszerkesztője 1957-től ő vezette az akkor hetente ülésező szerkesztőbizottságot, amelyben nagyszerű, elemző, kritikus beszélgetések zajlottak. Karner Károly, Dóka Zoltán, Veöreös Imre… Szellemóriások voltak az írott szó és az élő beszéd világában! Humor, (ön)irónia nélkül nem tudnám elképzelni az életet. Ha szabad azt mondanom, hiú vagyok arra, hogy tudok üléseket vezetni; ez pedig nem menne humor nélkül. A humor is segítheti a munkát! Persze nem árt tudni, hogy ki partner ebben, ki „bírja el” a tréfát. Jó, ha bármilyen közösségben, egyesületben, tanszéken, egyházban van valaki, akihez fordulni lehet a problémákkal. Arra törekedtem, hogy én is ilyen legyek, a kollégáim és a hallgatók számára egyaránt. A jó kedély, mint adottság, ehhez talán utat nyitott.

– Mesterházy Attila államtitkár a fiatalok nevében köszönte meg, hogy tapasztalat, bölcsesség „dolgában” mindig fordulhatott professzor úrhoz…

– A tanításban is az volt alapelvem, hogy senki ne érezze „körön kívülinek” magát. Egy közösségben mindenki fontos, senkinek sem „alárendeltebb” a munkája, mint a másiké. Egy tanárnak nem a rangja, hanem a felelőssége nagyobb! Ezek persze szépen hangzó elvek, de csak az élet hitelesítheti őket.

– Egy közösségben mindenki felé egyforma türelemmel fordulni hatalmas energiát igényel!

– Ez igaz, de gondoljunk arra, milyen sok energiát vesz el az embertől a személyes harcok megharcolása! Magam azon az úton igyekszem járni – és jólesett, hogy ezt kívülálló is említette a konferencián –, hogy az ügyet nézem, és nem a személyt, hiszen lehet úgy kifejezni a véleménykülönbséget egy adott kérdésben, hogy a másik álláspont képviselőjét ne bántsuk meg. A múlt rendszerben gyakran mondták rám, hogy „fejjel megyek a falnak”. Nem tartottak soha megalkuvónak. A társadalomban, egyházban, közéletben is az ügyekre kellene koncentrálnunk, nem a személyes csatározásokra, konfliktusokra. Nos, ha például napjaink politikáját nézzük, ettől bizony nagyon messze vagyunk…

– Vannak hajtókára kitűzhető és vannak láthatatlan kitüntetések. Professzor úr számos alkalommal részesült az előbbiekben. A teljesség igénye nélkül sorolom csupán: a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 2004. március 15-én, korábban a Magyar Köztársaság gyermek-, ifjúsági és sportminisztere által adományozott Kemény Ferenc-díj kiemelkedő egészség- és sporttudományi, sportdiplomáciai és publikációs tevékenysége elismeréseként vagy a Tudással Magyarországért jubileumi emlékplakett. Mit tekint az utóbbinak, a láthatatlan kitüntetésnek?

– Természetesen az emberek szeretetét, a visszajelzést, amely nagyon fontos számomra. Lényeges tudni, hogy van értelme annak, amit csinálok, tudni, hogy mit kellene másként, esetleg jobban. Az egyik ars poeticám az, hogy egy ember életének az értékét az határozza meg, miként befolyásolja – pozitív értelemben – mások életét. Van-e hatással mások életére? S itt már a jézusi példáról kell szólnom. Nagyon szeretem Jézus csodáit. Az orvosi, gyógyítással kapcsolatos csodákat is, a társadalmi csodákat is. Zákeus történetét vagy az ötezer ember megvendégelését – ez utóbbi mindkettőre példa. Minden csoda alapja az, hogy találkoztak Jézussal. Ez a lényege az egésznek. Visszatérve előző gondolatomhoz, az emberi élet értékét az határozza meg, hogy akik találkoznak velünk, azoknak megváltozik-e az életük, a magunk szerény módján tehát tudunk-e Jézus követői lenni, tudjuk-e ezt a jézusi mintát élővé tenni a mai valóságban?

– Összegző évnek is mondhatjuk az ideit, mégis csak pillanatra állt meg az ünnepen, hiszen aktív és elfoglalt, folyamatosan megtalálják a feladatok, vagy professzor úr találja meg a következő célt. Min dolgozik most, és miként tervezi a nyári pihenést?

– Az Úristen kezében vagyunk születésünktől fogva, és ahogy megyünk előre az élet útján, tudjuk, hogy elérkezik a végső számadás ideje is – egyre fontosabbá válik hát az idő. Az aktív pihenés híve vagyok, a megszokottól eltérő tevékenységeket keresem. Ilyenkor a restanciák behozására is van módom, például szeretném megírni a rendszerváltás kori egyház történetét. Talán még érlelem egy kicsit… De úgy tervezem, a nyáron hozzáfogok.

– Érdeklődésének tárgya: az egész univerzum – hangzott el az ünnepi konferencián. Mennyi mindenről lehetne még kérdést feltennem…

– A ballagásunkon mondtam el azt a Stefan Zweig-idézetet, amelyet máig őrzök: „Csak aki korán tanulta meg, hogy lelkét messze kifeszítse, tudja később magába fogadni az egész világot” (Búcsú a tegnaptól).

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::