Egyházunk egy-két hete

Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak… (Jel 3,2)

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) májusi ülését Böjtös Attila áhítata vezette be. A sárbogárdi gyülekezet nem lelkészi munkatársa Jel 3,2 alapján kiemelte: Jézus üzenete szerint a szárdiszi gyülekezet nem él, hanem halott. Külsőleg talán rendben van minden, a látszat tetszetős, ám az élet jele, a növekedés hiányzik. Van láb, de béna; van tüdő, de nem képes levegőt venni; van gyülekezeti nyilvántartás, de nincsenek „élő építőkövek”; van templom, de kong az ürességtől; van presbitérium, de nem végzi a missziót. Haldokló gyülekezeteink olyan betegekhez hasonlóak, akik műtétre várnak, de nem tolja be őket senki a műtőbe, vagy életmentő műtét kísérlete nélkül az elfekvőbe szállítják őket. A passzív eutanázia lényege: nem kapja meg a beteg azt a gyógyszert vagy kezelést, amely életmentő lenne számára…

Gyökeres szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy gyülekezeteink egy része ne szűnjön meg végleg. Jézus nem mond le a haldokló gyülekezetekről, terve van velük – mondta Böjtös Attila. A gyógyulás érdekében szembesülni kell a valósággal, abba kell hagyni a romlás takargatását, nevén kell nevezni a betegséget. A valóság pedig az, hogy egykor élő gyülekezetek fogynak el, egykor keresztény családok gyermekei maradnak el az istentiszteletekről, nyilvántartott gyülekezeti tagok élnek és halnak Jézus nélkül… A hívő ember felelőssége az életmentés, nem pedig az, hogy „emberhez méltó halált biztosítson” – hangsúlyozta a sárbogárdi gyülekezeti munkatárs.

A szíven találó igehirdetés után imaközösséget tartottak a jelenlévők.

A beszélgetést bevezető első előadást Koczor Miklós, a Missziói Bizottság tagja tartotta, aki évek óta szívén viseli a leépülő gyülekezetek sorsát. A bizottság nevében az elmúlt években felmérést is készített közösségeink állapotáról. Megdöbbentő, hogy a kétszázötvenöt megkérdezett gyülekezetből negyvennégy válaszolt a kérdésekre. (A Lelkipásztor szakfolyóirat közölte a felmérésről készült tanulmányt.) Koczor Miklós hangsúlyozta, hogy a leépülés ellenszere egyszerre egyházszervezési kérdés és evangélizációs, belmissziós feladat.

Szükség van a helyzet felmérésére, munkatársképzésre, az élő Jézus hirdetésére, a személyes Szentháromság-hit megvallására és az eleven közösségi élet létrehozására – mondta az előadó. Az adatokban és gondolatokban gazdag referátumot négy pontban foglalta össze: pontos, értékelhető helyzetfeltárás a megmaradás, az épülés lehetőségeinek feltételeivel; Jézus Krisztust személyesen ismerő munkatársak kiválasztása, képzése; egyházmegyénként – lehetőleg az esperes és a missziói felelős bevonásával – négy-öt fős nem lelkészi munkatársi kör szervezése; végül: ehhez a munkához szükség van egyházi egyesületeink (így például az EBBE), illetve az egyesület jellegű csoportosulások (mint például az EKE) segítségére is.

A második beszámolót Böjtös Attila tartotta, akit az EKE bibliaiskolájának elvégzése után küldött ki az egyházkerület püspöke egy olyan gyülekezetbe, amelyben már huzamosabb ideje nem szolgált helyben lakó lelkész. A hívek és az egyházközség tulajdonában lévő épületek reménytelennek tűnő helyzetbe kerültek. Mindezek ellenére hallhattunk arról, hogy az elmúlt rövid idő alatt is gyógyulást, gyarapodást lehet tapasztalni: rendszeressé váltak (a szórványokban is) az istentiszteletek, a biblia- és a hittanórák. (Ez utóbbiak hét csoportban zajlanak, 12 evangélikus és 30 sehová nem tartozó gyerek részvételével!) Új alkalmak szerveződtek: gyülekezeti délutánokat, évente kétszer evangélizációt, zenés áhítatokat tartanak, illetve gyermektábort hirdetnek meg.

A gondolatébresztő előadásokat aktív beszélgetés követte.

Szeverényi János

::Nyomtatható változat::