EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„Nem vagyok megelégedve a külsőmmel. Sőt azt is mondhatom, hogy zavar, bánt, hogy az Úristen ilyen csúnya külsővel teremtett meg engem. Csodálva nézem a sztárok címlapfotóit, és arra gondolok, hogy a sikerükhöz nagymértékben hozzájárult előnyös megjelenésük. Nekem ugyanis állásom sincs, mert az interjúkon az is fontos szempont, hogy a pályázó hogyan néz ki. A párválasztásról már nem is beszélve, hiszen ki kíváncsi egy rossz megjelenésű ember – esetlegesen jó – belső tulajdonságaira? Tudom, hogy a lelkésznő szépséget nem adhat, de legalább vigasztaljon egy kicsit…”

Drága testvérem! Külső megjelenéséről nem, de belső lelki világáról kezemben tartok egy pillanatfelvételt.

Egy levél gyakran sokkal többet elárul egy emberről, mintha arcvonásait fürkésznénk. Hogy nő vagy férfi írta? Nem lényeges. „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – mondja a róka a kis hercegnek. És vele együtt nagyon sokan törekszünk arra, hogy a szívünkkel és ne a szemünkkel lássunk ezen a világon. Sőt mi több: az ige világosságával szeretnénk látni a Szentlélek Úristen vezetése alatt!

A szívem azt súgja, hogy a levelet egy érzékeny, érzelemgazdag, fejlett humorérzékkel rendelkező személy írta. Olyan valaki, akit érdemes megismerni, mert intelligens és barátságos. Olyan ember, aki szeretetre vágyik, és szeretné tehetségét, rejtett belső tulajdonságait és képességeit megmutatni azoknak is, akik a nagy orr vagy a szögegyenes, ritka haj, esetleg a széles pocak, netán a túl alacsony termet (esetleg mindezek ellenkezője) láttán elutasítják. Tény, hogy egy karcsú, dekoratív külsővel rendelkező nő vagy egy magas, izmos testalkatú férfi előnyben van kevésbé vonzó társaival szemben az élet minden területén. De ki dönti el, hogy mi a szép? A médiumok, az írott és az elektronikus sajtó formálja a közízlést, a divatdiktátorok a szépségipar minden szereplőjével együtt azon fáradoznak, hogy a valóságban nem is létező „álomnőket és álomférfiakat” teremtsenek, mert általuk eladhatóbbak lesznek termékeik. Ma egyébként is a testkultusz reneszánszát éljük. Világhírű kozmetikai laboratóriumok igyekeznek kikísérletezni „az örök fiatalság szérumát”, de legalábbis valami bőrkondicionáló folyadékot, amellyel tartósítható az üdeség. A testépítés, fitnesz és a wellness vagy a plasztikai műtét pedig gondoskodik arról, hogy átformáljuk, megváltoztassuk mindazt, amit nem akarunk elfogadni a külsőnkön. A legelső kérdés azonban, amit fel kell tennünk önmagunknak, mindig az, hogy miért nem akarjuk vagy tudjuk elfogadni magunkat úgy, amint vagyunk? Milyen szépségideálnak akarunk megfelelni? Biztos, hogy a címlapsztárok nívója a mérce? (Túl azon, hogy a címlapokon szereplő modellek vagy művészek arcvonásai jelentősen kozmetikázottak, és a mutatós megjelenés a stylist, a sminkes és a fotós csapatmunkájának köszönhető.) Azért a keresztény ember számára evidens kell, hogy legyen: igazán széppé csakis a belső kisugárzás tehet valakit! Szeretett nagymamám mondta bölcsen egykor: „Tudod, kisunokám, igazán szép csak az lehet, aki jó. A jóság belső fénye és melegsége sugárzik és éltet.” Bár kicsiny gyermek voltam, amikor ezeket a szavakat hallottam, útravalóvá lettek számomra, ma is meghatározzák a szépségről alkotott felfogásomat. „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22)

Az önző, türelmetlen, saját egója körül forgó, kicsapongó és szeszélyes, esetleg rosszindulatú ember társasága nem kívánatos, bármennyire is hibátlan az alakja. Sem munkatársnak, csapattagnak, sem barátnak vagy házastársnak nem érdemes pusztán a testi szépsége miatt kiválasztanunk valakit. A szépség tünékeny. Hiába a sok praktika, előbb-utóbb ráncosodik a bőr, őszülnek a hajszálak, és feljönnek azok a fránya pluszkilók. Úgyhogy néhány évtized alatt megfakulhatnak azok az örökletes adottságok, amelyekre oly büszkék voltunk. A mindenható Isten egyik remekműve a gyönyörű emberi test, de azzal, hogy az évek előrehaladtával mindez egyre inkább a múlt dicsőségévé lesz, arra akar megtanítani, hogy a Szentlélek ajándékaival gazdagodhatunk meg és válhatunk igazán széppé. „Elhull a virág, eliramlik az élet” – énekli a költő. „Elszárad a fű, elhervad a virág” – mondja a próféta, majd hozzáteszi: „de Istenünk igéje örökre megmarad.” (Ézs 40,8) Talán nincs annál lehangolóbb, amikor az ember rádöbben arra, hogy a színes szappanbuborék elpattant, hogy hamis illúziókat kergetett, hogy lelki nemesség és istenfélelem nélkül a szépség üressé válik. Sok csalódáson keresztül vezet idáig az út. Sok hajdanvolt bonviván és szubrett, Casanova és filmcsillag zokog életének romjai felett, mert későn ismerte fel, hogy homokra építkezett.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a tény önmagában nem vigasztalja azt az embert, aki nap mint nap a bőrén tapasztalja, hogy külseje miatt kétszer annyit kell bizonyítania és dolgoznia az elismerésért, mint annak a felebarátjának, aki testi adottságai miatt tálcán kapja a sikert. Higgye el, kedves levélíró testvérem – mondhatom így is: sorstársam –, nem kis fejtörést okozott nekem is ez a probléma. Amikor az iskolások gúnyolják kövér vagy túl sovány, szemüveges vagy szeplős társaikat, amikor a hőn áhított, szeretett személy kinevet, mondván: „Néztél már tükörbe, bébi?”, esetleg a munkahelyi szamárlétrán azért lassú az előrejutás, mert külsőnk rossz reklámhordozója a cégnek, akkor az bizony nagyon tud fájni. Sőt ha az önmagunkról alkotott kellemetlen kép megerősítésre talál a külvilág minket visszautasító értékítéletében, az egyenesen elvezet bennünket a kisebbrendűségi érzéshez. Ez a komplexus pedig valóban tönkreteszi a felebarátainkkal való harmonikus kommunikációt.

Az ember ilyenkor nehezen ismerkedik, nem tud beilleszkedni egy új közösségbe, egy idő után feltételezi, hogy mindenki megveti, lenézi, mert észrevette szépséghibáit. Később már nem is akar közösségbe menni, és a külvilágtól elszigetelődve depresszióba süllyed. A szavak olyankor gyilkosabbak a kardnál vagy a puskagolyónál – nem véletlenül mondja az Úr a Hegyi beszédben: „Aki azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra” (Mt 5,22b), hiszen az ő életének, halálának, szolgálatának legfelszabadítóbb üzenete az, hogy szereti a bűnöst, a kicsinyt, az elesettet, a beteget, a megvetett embert; hogy nem személyválogató, és életét adja azokért is, akik a világ szemében senkik és semmik.

Drága testvérem! Jézus feloldja a kisebbségi érzés gúzsba kötő láncait: átélhetjük, hogy számára végtelenül értékesek vagyunk, mert szeret, és feláldozta magát értünk! Fogadja be ezt az üzenetet, és kívánom, hogy találjon olyan társakra, akik meglátják lelki szépségeit! Szeressen, adjon, áldozzon idejéből és energiájából másokra, és szeretni fogják, mert közelségében örömük lesz. És tekintetében meglátják Isten szépségét.

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::