A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Friedrich Schiller 200 évvel ezelőtt írta meg Tell Vilmos című drámáját, és ezzel diadalútjára indított egy figurát, akiről az sem állapítható meg, élt-e valaha vagy sem. Egy biztos: a zsarnokölő íjász alakja a romantika óta viszonyítási pont, egy ország függetlenségének, az egyén szabadságának és a másokért való áldozatvállalásnak a megtestesítője. Schiller azonban nem maradt meg a népi legendákban megszokott kliséknél. Tell alakjában már kétszáz évvel ezelőtt megragadta a svájci államfilozófia lényegét: érzelmileg lehet azonosulni egy kisebb közösséggel, egy nagyobb egység – esetünkben egy többnemzetiségű államszövetség – tagjának lenni azonban nem elsősorban érzelmi kérdés.

A szövetség alapjai

A magas hegyek között meghúzódó völgyek lakói évszázadokkal ezelőtt nem tudtak érintkezni egymással. A kis faluközösségek tagjai komoly egyéni felelősségvállalással, erős szolidaritással tudták csak életben tartani saját közösségüket. A három őskanton szövetsége – noha az ő esetükben azonos nyelvet beszélő emberekről volt szó – nem a „nemzeti összetartozás” jegyében vált lehetségessé, hanem azért, mert az ősapákat racionális okok vezették a szövetségkötésre. A közösséget meg kellett szervezni.

1. éve született Heinrich Bullinger, aki a nagy zürichi reformátort, Ulrich Zwinglit követte a Grossmünster szószékén, ahol 44 éven át szolgált. Az ő tevékenységének köszönhető elsősorban a reformáció konszolidálása és nemzetközi megerősödése. Bullinger a zürichi városi tanácsnak címzett írásaiban ostorozta a szociális állapotokat, bibliai alapon tette mérlegre a korabeli politikusok tetteit. A nagy hatású reformátor eszméi éppen ezért először Zürich város, majd később az egész ország politikai, társadalmi rendszerének sarokköveivé váltak. Bullinger, mint sok más reformátortársa az újkor hajnalán, tudta, hogy az egyre inkább emancipálódó polgárokból álló szervezett közösségeknek korszerű hitre van szükségük.

A prédikátor születésének 500. évfordulóján rendezett ünnepségen Moritz Leuenberger, a svájci kormány egyik szocialista tagja arról beszélt a zürichi városházán, hogy „a teológia és az egyházak napjainkban is az emberek együttélésének nélkülözhetetlen eszmei-morális forrásai”. Zürich egyik szintén szocialista városi tanácsosa megkockáztatta a kijelentést: „Az egyházaknak manapság is átfogó, kritikus, értékteremtő és közvetítő, s ezáltal integráló társadalmi szerepük van.”

Bertolt Brecht Galilei élete című drámájának 13. jelenetében a főhős szájából hangzik el a következő mondat: „Boldogtalan az az ország, melynek hősökre van szüksége.”

Galilei fogalmai szerint Svájc boldog ország, hősei a mindennapok hősei. Tell vagy a nagy reformátorok másképp élnek a köztudatban, mint 1944. július 20-a vagy 1956 hősei. Az ország hosszú ideje a béke és a jólét hazája. Ez azonban nem mindig volt így. A belső viszályoktól és a szegénységtől sújtott Svájcot Napóleon még különösebb ellenállás nélkül lerohanhatta, a jelenlegi szövetségi állam 1848-as alapítását megelőzően pedig még egy rövid polgárháborúra is sor került a szegényebb agrárius és a fejlettebb, iparosodott kantonok között. 1848-ban azonban sikerült egy olyan működőképes államalakulatot és politikai rendszert megalkotni, amely hosszú távra biztosította a többnemzetiségű ország békéjét, fejlődését.

Az alapító atyák tudták, hogy olyan rendszert kell létrehozni, mely nem engedi meg, hogy az ország közvéleménye a nemzeti hovatartozástól függően szakadjon táborokra. Az ország integritásának fenntartása érdekében – az Európában elterjedt többségi demokrácia gyakorlatától eltérően – a végrehajtó hatalom csak széles konszenzuson nyugvó döntéseket hozhat. Ebből eredően minden döntést hosszú egyeztetési folyamat előz meg. A mindenkori nagykoalíción belüli erőviszonyokat – amely persze a végső kompromisszum jellegét is meghatározza – a parlamenti választások során a választók befolyásolhatják ugyan, de ez csak nagyon ritkán, igazán szignifikáns választói preferencia-változások esetén vonja maga után a kormány öszszetételének megváltozását is. (Legutóbb – negyven év után először – épp tavaly került sor arra, hogy a jobboldal a katolikus közép rovására elnyert egy kormánypozíciót.) Ezt a működési elvet nevezik – a teológiából jól ismert fogalommal – a konkordancia elvének, amit kiegészít a kollegialitás elve: e szerint a testületi döntés megszületése után senki sem hangoztathatja korábbi, a kompromisszumot megelőző álláspontját. Az ily módon megszülető döntések kerülnek a parlament elé, amely vagy elfogadja, vagy változtatásra visszaküldi a kormány határozatait.

Az egész országot érintő végleges döntéseket azonban a parlament sem hozhat, hiszen azokat népszavazásra kell bocsátani. Itt válik fontossá az egyén felelőssége, mely az ország ügyeinek közvetlen, személyes befolyásolása által újra és újra felértékelődik. A népszavazás így válik az egyéni érdekérvényesítés és a közösség iránt érzett felelősség látványos és rendszeres, a legkülönbözőbb területekre kiterjedő aktusává.

Továbbélő protestáns

hagyomány

Eredendően a külső behatolás elleni védelmet, ma azonban elsősorban a társadalmi kohézió erősítését szolgálja a milícia rendszer, mely a sorkatonai szolgálatot követően minden hadra fogható férfira rendszeres kötelezettségeket ró. A különböző nemzetiségű sorkatonákból álló egységeket életük végéig egy különleges kapcsolat fűzi össze, melynek nyomai olykor még a svájci nagyvállalatok vezető testületeiben is tetten érhetők. Az otthon tartott korszerű fegyverek, a rendszeres gyakorlatok idejekorán tudatosítják a fiatalokban a közösség iránti felelősséget.

A katonai szolgálatnak, az ország védelmének tétje voltaképp Svájc semlegességének fenntartása, amit persze valójában senki sem veszélyeztet. A semlegesség napjaink nemzetközi politikájában olykor talán már anakronisztikus fogalomnak tűnik, belpolitikai relevanciáját pedig már maguk a svájciak sem érzik. A XX. század folyamán azonban többször bebizonyosodott, hogy Svájc különállása olyan érték, ami az egész kontinensnek javára válik. Belpolitikailag pedig amiatt volt fontos a semlegesség, hogy a környező országokkal kötött esetleges politikai szövetségek által nehogy megbomoljon az ország féltve őrzött egysége. Nehogy a kontinens nagyhatalmainak szembenállása – nyelvi, nemzetiségi alapon – Svájc integritását is megmételyezze.

A semlegesség eredendően tehát csupán eszköz volt az ország szuverenitásának és függetlenségének fenntartása érdekében, manapság viszont már a politikai elit konzervatív része inkább célnak és programnak tekinti. Egy nemrég elvégzett közvélemény-kutatás szerint a svájci polgár számára országa semlegessége a leginkább identitásképző elem, melyben voltaképp a saját egyéni szuverenitásának és döntési szabadságának magasabb szintű megjelenését látja.

A svájci állam működésének legfontosabb jellegzetességeit azért tartottam fontosnak a fentiekben számba venni, hogy világossá váljon: az egyén felelősségvállalása a folytonosság országában egy átgondolt államfilozófia szerves része. Nem csupán lelkület és mentalitás, hanem szervezés kérdése is.

Svájcban (és persze a jóléti államok többségében is) a közéleti felelősségvállalás akkor várható el, ha ennek eredménye mindenki számára elérhetővé válik. A nagyobb közösséggel való azonosulás képessége attól is függ, hogy képes-e ez a közösség olyan közbiztonságot, életminőséget teremteni, infrastruktúrát fenntartani, amely értékké teszi a közösséghez való tartozást.

Svájcban nagy az adózási fegyelem, noha – mint közismert – a banktitok és az adóvétségek enyhe büntetési tételei a jövedelmek elrejtését lehetővé tennék. Az ezzel kapcsolatos kutatások kimutatták, hogy az állam által nyújtott szolgáltatások magas minősége az adózók többségének elég nyomós érv ahhoz, hogy meg se próbálják megsérteni az adózási fegyelmet. (Az országot lefedő vasúthálózat, melynek fenntartása – átszámítva – közel 500 milliárd forintba kerül évente, vagy az a tény, hogy a postahivatalok a legkisebb településeken is működnek, a postabuszok pedig a legeldugottabb településekre is menetrend szerint viszik el nemcsak a leveleket, hanem az embereket is, nos ezek a tények szinte erkölcsi nyomást gyakorolnak a polgárokra: fizessék meg az adót, becsüljék meg a közvagyont, tartsák be a közösség szabályait – és mindezek által tekintsék értéknek a közösséghez való tartozást.) A svájci nemzeti büszkeség tárgya tehát elsősorban a működőképes állam.

A gazdasági életben is erőteljesen jelen van a közjó iránti elkötelezettség. A MIGROS áruházlánc erre az egyik legjobb példa, ami leginkább talán a mi egykori Hangya Szövetkezetünkre emlékeztet. Annál azonban sokkal szerteágazóbb tevékenységet folytat: nyelviskolája és népfőiskolai hálózata önköltségi áron terjeszti a tudást. Gottlieb Duttweiler, a hálózat alapítója a Max Weber által oly pontosan leírt protestáns etika jegyében a gazdasági életet nem akarta elválasztani a társadalmi élettől és a kultúrától. A MIGROS filozófiája, hogy a megtermelt hasznot olyan, az egész társadalom számára hasznos tevékenységekbe fekteti, melyek azután tudatosabb, minőségi fogyasztásra ösztönzik a polgárokat. Figyelemre méltó a nagy hagyományú svájci kereskedőházak elkötelezettsége is a hazai termékek iránt, amit persze a jelentős mértékű fogyasztói patriotizmus is lehetővé és gazdaságossá tesz, olykor a világpiacinál jóval magasabb árak ellenére.

Szintén a protestáns hagyomány továbbélését mutatja a Gerechtigkeit, az igazságosság, méltányosság folytonos jelenléte a közbeszédben. Ez Svájcban lényegesen többet jelent a törvény előtti egyenlőségnél. A politikusok esetében ez abban is kifejeződik, hogy semmiféle kiváltságot, előjogot, hatalmi jelvényt nem élveznek. A berni pályaudvaron gyakorta találkozhat az utazó a svájci kormány tagjaival, akár magával az elnökkel is. Az elnöki megbízatás amúgy is csupán egy évre szól, így igazából esély sincs a személyes hatalom kiépítésére. Az evilági hierarchia háttérbe állítása felértékeli a közembert, öntudatosabbá, kezdeményezőbbé teszi.

A nagy számú jómódú polgár inkább rejtegeti vagyonát, a Mercedes gyár sehol sem ad el annyi szerény külsejű, ám minden luxussal felszerelt autót, mint Svájcban. Ezt persze akár farizeus-viselkedésnek is tekinthetnénk, ugyanakkor a legtöbb kulturális intézményt magánemberek alapítványai tartják fenn, egyes becslések szerint pedig a humanitárius célokra kiadott pénz vetekszik az ENSZ ezirányú kiadásaival.

A közelmúltban nagy vita bontakozott ki a csillagászati menedzserfizetések jogosságáról. Többen feltették a kérdést, hogy vajon egy részvénytársaság ügyvezetője visel-e annyival nagyobb felelősséget a vállalatánál, mint amenynyivel nagyobb a fizetése egy kormánytisztviselőénél. Az ezzel kapcsolatos diskurzusban az érdekes az, hogy e kérdésen senki sem háborodik fel, senki sem félti a szabad piacgazdaságot, még csak populizmust sem emleget. Már csak azért sem teheti, mert harminc évvel ezelőtt az akkor legnagyobb bank vezetőjének pontosan annyi volt a fizetése – minden egyéb juttatással együtt –, mint egy kormánytagé.

Személyes felelősségvállalás

Svájc tehát alapvetően egy konzervatív, ám távolról sem tekintélyelvű ország.

Az eddigiek azt hiszem, hogy csak erősítették az alpesi országról világszerte kialakult pozitív sztereotípiákat. A kép persze nem ennyire idilli. A svájci gazdaság növekedése például az elmúlt tíz évben egynegyede volt az osztrákénak. Az országban egyre rosszabbak a bűnözési mutatók, a globalizációs hatások alig érvényesülnek kevésbé, mint Nyugat-Európa más országaiban, a demográfiai mutatók szintén hasonló tendenciát mutatnak, mint szerte a kontinensen. Legendás vállalatok mennek tönkre, a Swissair csődje az egész országot megrázta, és a hagyományos parasztgazdaságok is csak óriási – még az EU-s mértéket is meghaladó – szubvenciókkal tudnak életben maradni. Immáron 20% fölötti a bevándorlók aránya, ami megfelel ugyan az ország hagyományosan befogadó, a humanitárius segítség iránt elkötelezett önképének, de kezd túlzott terheket róni a svájci társadalomra.

Az ország persze a fenti problémáktól függetlenül továbbra is jól működik, de egyre több tanulmány, előadás fürkészi a jövőt, teszi fel a legtöbb jóléti államban aktuális kérdést: meddig feszíthető még a szociális háló, meddig képes még az ország megtartani a legendás svájci életminőséget, milyen bel- és külpolitikai lépések szükségesek ahhoz, hogy Svájc megtarthassa hagyományos értékeit, de ne veszítsen nemzetközi versenyképességéből sem.

A megoldási javaslatok legtöbbjében az Eigenverantwortung (az egyéni felelősségvállalás) vagy a Selbstverantwortung (önfelelősség) fogalma – talán mondhatjuk azt, hogy a civil kurázsi békebeli szinonimái – dominálnak. Míg korábban ezek csak a liberális oldal kedvelt kifejezései voltak, manapság mind a konzervatív, mind a szociáldemokrata politikusok gyakran élnek vele. Újévi köszöntőjében maga a szociáldemokrata német kancellár is elmondta: „a jelszó: több személyes felelősségvállalás!” Önmagáért beszél persze, hogy ezzel a saját táborában aratta a legszerényebb sikert.

A felszólítás, hogy az államra való hagyatkozás helyett mindenki vegye kezébe sorsának alakítását – amint erre már korábban is utaltam –, a svájci közgondolkodástól nem idegen. Míg mi, Európa vérzivataros felén inkább ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy a hatalom ellen mutassunk civil kurázsit, Svájcban a közhatalom akadálymentes érvényesüléséért vállalt egyéni felelősség a civil kurázsi alapesete.

(…) A legfrissebb felmérés szerint Svájc mai lakosságának 33 százaléka nem Svájcban született. A humanitárius segítség és az idegenek befogadása Svájc egyik legnemesebb hagyománya, melynek továbbélését senki nem akarja akadályozni. Ugyanakkor a társadalmi béke megtartása érdekében egyre inkább konszenzust élvez az a követelés, hogy legyen valamiféle kulturális, viselkedésbeli kánon, ami igazodik a svájci hagyományokhoz, de nem hátráltatja a kulturális sokszínűség virágzását. (2001. szeptember 11-ét követően belbiztonsági megfontolásból is felerősödtek ezek a hangok.)

Az egyéni felelősségvállaláshoz megfelelő anyagi alapok is kellenek, hatékony munka, megfelelő anyagi elismerés. Az elmúlt hónapokban nagy feltűnést keltett egy tanulmány, amely a már említett Max Weber „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című műve megjelenésének 100. évfordulója alkalmából látott napvilágot. A cikk azt vizsgálja, hogy milyen összefüggés van az amerikai gazdaság teljesítőképessége és a protestáns felekezetek ottani elterjedtsége között, valamint azt, hogy a szekularizáció foka az eredendően protestáns többségű európai országokban milyen összefüggésben áll az adott ország gazdasági teljesítőképességével.

Az eredmény láttán egy doktriner ateista gazdaságpolitikus is csak egyetlen tanulságot vonhat le: a mindenhol érvényes ciklikus változásokat leszámítva a protestáns vallásossággal egyenesen arányos a gazdaság teljesítőképessége.

Ez a vizsgálat persze csak egy szempontot vizsgált és egy tendenciát jelez. (Nehogy bárki is azt gondolja, hogy az állandó protestáns példákkal diszkriminálni akarom a katolikusokat, a bevándorlások következtében időközben Svájcban is közel 50 százalék a katolikusok aránya, de a protestantizmus hosszú távú befolyása arra az időszakra datálódik, amikor a reformációval dacoló belső kantonokból származó katolikusokból alig volt több, mint amennyire a vatikáni testőrségben szükség volt.)

A jóléti állam reformjával, a nyugati társadalmak jövőjével foglalkozó tanulmányok érvei közül most csak néhány példát emeltem ki, de a tendencia általános: nem egyházi periodikák, rendpárti, konzervatív röplapok, hanem tudományos folyóiratok, baloldali liberális napilapok cikkeznek egyre gyakrabban a korábban anakronisztikusnak, a liberális állam eszméjétől idegennek bélyegzett gondolatok, erkölcsi alapvetések gyakorlati hasznáról. Kérdés, hogy ez a tendencia érvényesülni fog-e. Vagy inkább: mikor fog érvényesülni a közgondolkodásban, és mikor lesz képes mérsékelni azt az ádáz vitát, ami a fecsegő politikai felszínen az úgynevezett „klerikális befolyás” tárgykörében folyik?

Ha végigtekintünk (…) az évszázadok alatt kialakult svájci államrendszeren, akkor talán – a korábban említett svájci szocialista politikusokkal együtt – megkockáztathatjuk a kijelentést: a liberális jogállam és a hitvalló kereszténység korántsem ellentétei egymásnak, csupán fogantatásukban térnek el, de evilági céljaikat tekintve nagyon hasonlóak. (…)

Ez a hasonlóság akár bizakodóvá is tehet minket. A folytonosság országának címére ugyan aligha pályázhatunk, de a személyes felelősségvállalás és a jól működő állam találkozása egyszer talán Magyarországon is megvalósul.

Emlékeztessenek minket erre addig is a mindnyájunk által jól ismert magyar kártya figurái: Schiller Tell Vilmosának hősei.

(A Keresztény Közéleti Akadémia, Polgári Magyarországért Alapítvány és a Protestáns Fórum július 9-én rendezett közös konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. A szerző hazánk berni nagykövete.)

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::