Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nemcsak a fiatalabbak, de bizonyára az idősebbek is emlékeznek még arra a mámorító érzésre, amit akkor éreztek, amikor a tanterem tábláján egyre hosszabb és hosszabb lett az a kedves szó, amit ma is betűnként rajzolnak fel a gyerekek: ÁCIÓ… KÁCIÓ… AKÁCIÓ… VAKÁCIÓ!!!

Minden iskolás gyerek ágaskodó csikóként várja a pillanatot, mikor a bizonyítvánnyal a kezében nekivághat az „év legjobb időszakának”. Keveset törődnek azzal, hogy ez szüleiknek, nagyszüleiknek nemcsak öröm, hanem sok gond is: nem mindenki tud gyermekének két hónapra felügyeletet biztosítani, a táborok sok esetben vállalhatatlan anyagi terhet jelentenének… Így sok gyerek egyedül marad otthon, esetleg az utcán bóklászik elfoglaltságot keresve magának. „Remek” alkalom ez ahhoz, hogy a gyermek rossz társaságba kerüljön, és olyan benyomások érjék, amitől minden szülő szeretné megkímélni csemetéjét.

Bizony, a szabadság sokszor teher. Az a gyermek, aki – normális körülmények között – regulák között él, gyakorta nem tud mit kezdeni az „édes szabadsággal”. Teszi, amit a szíve diktál, ám, amit a szíve diktál, az sokszor nemhogy nem használ neki, de kifejezetten a kárára van. A szülő okkal félhet, ha gyermekét kénytelen egyedül hagyni, esetleg szomszéd nénik „vigyázó” szemeire bízni. A szülők sokszor, fájdalmasan sokszor felejtik el, hogy sem a rokonok, sem a szomszédok, de még a táborvezetők vigyázó tekintete sem elég, ha nem bízzák legdrágább kincsüket a legfőbb pásztorra.

De valóban csak nyáron van veszélyben a gyermekünk? Csak akkor, ha mi nem látjuk, ha nem óvhatjuk őt a nap minden percében? Nincs-e akkor is veszélyben, amikor mi kényelmesen legyintünk a Lélek hívó szavára, és hagyjuk, hogy az istentiszteletek üres padsorokhoz szóljanak, és üres helyeink vádoljanak bennünket: „Azért mert nyár van, ne gondold, hogy Istennél is szünet van!”

Nem sodorjuk-e veszélybe gyermekünket akkor is, amikor elfogadjuk a „döntését”, hogy ő nem akar templomba menni (és nem csak nyáron), mert ha „erőltetik”, a végén még „megutálja” az egészet. Hiszen „le van terhelve szegényke, legalább vasárnap hadd pihenjen!”

Hányszor, de hányszor hallani ezeket a szavakat! Nincs-e veszélyben a gyermek, ha mi komolyan azt gondoljuk, hogy 7-8 évesen „még kicsi a hittantáborhoz”, mivel „úgysem érti még az ige üzenetét”.

És nincs-e veszélyben akkor, amikor mi kicsinyes módon például azon vitatkozunk, hogy tetszik-e nekünk vagy sem a liturgia, majd sértődötten sarkon fordulunk, és gondolatban még a templomajtót is bevágjuk magunk mögött. Arra persze nem gondolunk, hogy ezáltal gyermekünknek is ürügyet szolgáltatunk, miért ne menjen templomba, és példát arra, hogy majdan miként álljon egyháza ügyéhez….

Az ősellenség eközben elégedetten dörzsöli markát, és lesi a pillanatot, mikor csaphat le fiunkra, lányunkra, unokánkra. A gyermeknek még a lábát sem kell kitennie otthonról, a tévéből akkor is fáradhatatlanul szól hozzá a „kísértő”, és egy védtelen lélek nem veszi észre az alattomos ravaszkodást, hanem elfogadja és magáévá teszi. A múltkoriban hallottam beszélni egy hét éves gyermeket, aki meg volt győződve róla, hogy neki van olyan földöntúli ereje, mint a pókembernek, s ezen az anyja jót kacagott…

Aki felelős szülő, és a legjobbat szeretné gyermekének, annak tudnia kell a választ arra, hogy mi adja a legnagyobb biztonságot. Csakis Jézus Krisztus szeretetében van biztonságban gyermekünk! És erre nemcsak nyáron kell gondolnunk, hanem már akkor is, amikor odaállunk újszülöttünkkel az oltárhoz, hogy a szent keresztségben részesítsük. Erre az órára lehet és kell azután visszaemlékeznünk, amikor kezét elengedve, gyermekünket az útjára bocsátjuk.

Dr. Ajtony Zsoltné

::Nyomtatható változat::