Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Ezekben a nyári napokban egyházunkban sokan – elsősorban az idősebb nemzedékek tagjai közül – gondolnak vissza a húsz évvel ezelőtti VII. evangélikus világgyűlésre. A fiatalabbak kevesebbet tudnak róla; mi azonban, akik végigélhettük, hálás szívvel állunk meg ennél az elfelejthetetlen, emlékezetes határkőnél.

A II. világháború elvesztése és a szovjet megszállás után a hazai egyházak egy csapásra elveszítették addigi kiváltságaikat, illetve a társadalmunkban betöltött vezető szerepüket. Egész népünkkel együtt egy ateista-marxista világhatalom uralma alá kerültek, amelynek ideológiája és gyakorlata a Krisztus-hit és az egyházak teljes felszámolására tört. Az Európa kellős közepén húzódó „vasfüggöny” teljesen elzárt bennünket a Nyugattól és a világ többi részétől. Az ötvenes és a hatvanas évek, sőt a hetvenes évek nagy része is a „hidegháború” súlyos, atomfegyverek pusztításával fenyegető évei voltak, amelyekben sem az Egyesült Nemzetek Szervezete, sem az egyházak világszervezetei (Vatikán, Genf) nem sokat tehettek értünk. Csak a hetvenes évek második fele hozta meg a fokozatos változást. A Nyugat és a Kelet nagyhatalmai által aláírt Helsinki egyezmény volt az első reménysugár a változásra. Helsinki „három kosarának” közös elfogadása (a katonai fegyverkezés csökkentése, gazdasági együttműködés és az emberi jogok, köztük a vallásszabadság elismerése) ütötte az első jelentős rést a vasfüggönyön – háttérben a Szovjetunió és a megszállt közép- és kelet-európai országok egyre súlyosabb gazdasági krízisével.

Ma még csak kevesen ismerik föl – az egyházi és világi történészek, kutatók között egyaránt –, hogy az egyházaknak igen jelentős szerepük volt a sorsdöntő, 1989-ben beteljesült változásban. Addig az egyházi világszervezetek csak Nyugaton és a „harmadik világban” (Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában) rendezhették meg világméretű találkozóikat. A mi kis országunk – és benne kisebbségi evangélikus egyházunk – volt a legelső, amely már 1980-ban meghívhatta Budapestre, egy „szocialista ország” fővárosába a világ minden evangélikus egyházának képviselőit. És ami addig elképzelhetetlen volt: a Magyar Népköztársaság – a Nyugattal való jó viszony gazdasági és politikai előnyeire tekintve – kivétel nélkül mindenki számára biztosította a szabad beutazást, a szólásszabadságot és a nyugati sajtó nagyszámú tudósítóinak teljes cenzúramentességét a világkonferencia alatt. Isten történelemformáló gondviselésének újabb csodája volt ez: „Isten malmai lassan, de apróra őrölnek.” Ez azt jelenti, hogy nem 1989-ben kezdődött egyházunk új élete. Akkor csak teljessé vált mindaz, ami nálunk már 1984-ben megkezdődött.

A következőkben igyekszem röviden összefoglalni, hogy mi is történt ezen a budapesti evangélikus világtalálkozón, az akkor még ateista-marxista világban.

Nemzetközi visszhang – elismerés a lebonyolításért

A „Budapest, 1984” világvisszhangjáról szólva elsőként idézzük a talán legilletékesebb személyiség megállapítását. Dr. Carl Mau (USA), a Lutheránus Világszövetség legfőbb vezetője a következőt mondotta: „A Lutheránus Világszövetség VII. nagygyűlése mérföldkő a világszövetség történetében. A világ evangélikusságának hivatalos delegátusaiként először figyelhettük meg egy olyan egyház életét, amely az evangéliumot egy marxista-szocialista országban hirdeti és éli. Hálásak voltunk a magyarországi élő egyház tanúságtételéért.” (Luth. Weltinformation, LWI, Genf, 1984. 49. szám.)

Az egyik fontos vonása volt az 1984. július 22. és augusztus 5. közötti két hétnek – a másfél ezer külföldi résztvevő teljesen szabad beutazásán, a kiváltságos elhelyezésen és a Nemzeti Sportcsarnok és a Stadion Hotel legmodernebb épületei által biztosított munkakörülményeken kívül – a világgyűlés vitáinak és a világsajtó csaknem háromszáz képviselőjének teljes szabadsága. Ez addig elképzelhetetlen volt a vasfüggöny mögött. A nyugati résztvevők közül sokan – dr. Mau főtitkárral egyetértésben – kifejezték azt a véleményüket, hogy ez volt a legjobban megrendezett világkonferencia a Lutheránus Világszövetség egész addigi történetében.

Sokat jelentett az is, hogy a világgyűlést egyhetes evangélikus ifjúsági világtalálkozó előzte meg, a világ negyvenkilenc országából érkezett több mint háromszáz résztvevővel. A fiatalok, akik ezt követően a nagygyűlésen is részt vettek, szintén megvitatták annak főtémáját és altémáit, előterjesztve ott az ifjúság állásfoglalását. De a legtöbb külföldi résztvevő szerint a világtalálkozó legkiemelkedőbb eseménye – amely a legerősebb hatást gyakorolta rájuk – a több mint kilencszáz delegátusnak a közbeeső vasárnapon egyházunk 112 gyülekezetében tett látogatása volt. A sokat szenvedett gyülekezetek élő hitével és könnyes, örömteli szeretetével való találkozásuk szinte hihetetlen volt a számukra.

Nem maradhat ki ebből a rövid beszámolóból az sem, hogyan készítette elő – hároméves munkával – a kis magyar evangélikus egyház a világkonferenciát.

Gyűlés előtt – a felkészülés három éve

A szervezésen egy ötventagú szervezőbizottság – amelynek az élén dr. Reuss András akkori külügyi osztályvezető állt – és kilenc albizottság dolgozott. Magam – csaknem tízéves genfi teológiai szolgálatommal a háttérben – a tizennyolc tagú teológiai előkészítő bizottság tagjaként vettem részt az előkészítésben. A bizottságban, illetve tizenhárom külön munkacsoportban hazai egyházunk állásfoglalását dolgoztuk ki a nagygyűlés főtémájával és altémáival kapcsolatban. A munkába végül bevontuk a Szlovák Evangélikus Egyház püspökeit és néhány teológiai professzorát is, majd magyar, német és angol nyelven egy több mint százoldalas dokumentumban helyeztük az állásfoglalást a világgyűlés résztvevőinek asztalára.

Gyülekezeteink asszonyai és leányai – egyéves munkával – másfél ezer értékes hímzést, kézimunkát készítettek búcsúajándékul minden külföldi vendégünk számára. A sort folytathatnám a reformátor születésének 500. évfordulójára emlékező Luther-év munkájának bemutatásával, továbbá azzal is, hogyan készültek az egyházmegyék lelkészi munkaközösségei a nagy eseményre. Vagyis addig nem látott mozgást és lendületet vitt egész egyházunk életébe a felkészülés három esztendeje.

Az elvégzett teológiai munkáról

Rengeteg vita és kritika előzte meg Nyugaton a világkonferenciát: alkalmas lesz-e Budapest annak megrendezésére? Emeljük ki a nagygyűlés után született sok hasonló vélemény közül Johannes Hanselmann müncheni püspöknek, a Lutheránus Világszövetség akkori első alelnökének – későbbi elnökének – a véleményét! (Írása az LWI 1984. évi 38. számában olvasható Budapest teológiáját érvényesíteni kell címmel.) A világgyűlés főtémája ez volt: „Krisztusban – reménység a világnak”. A Lutheránus Világszövetségben kezdettől fogva mindkettő hangsúlyos volt: a hit bizonyságtétele és a szeretet bizonyságtétele a keresztény életben. Ez a kettősség – hangsúlyozta Hanselmann püspök – a világszövetség minden addigi világgyűlésén – Lundtól Dar-es-Salaamig – vezérfonalként vonult végig. Budapesten azonban ez a kérdés több figyelmet kapott, tüzetesebb vizsgálatban részesült, mint eddig. Gondoljunk ezekre a munkaeredményekre: Misszió és evangélizáció ma – Istentisztelet és keresztény élet – Isten egész népének elhívása szolgálatra – Ökumenikus elkötelezettség és lutheri identitás.

Emlékezzünk továbbá vissza arra, hogy az elhangzott öt főelőadás és a tizenhárom világgyűlési munkacsoport nagyobb része nem a főtéma szorosan vett teológiai-dogmatikai oldalával foglalkozott, hanem – folytatva a megelőző csaknem valamennyi világgyűlés hagyományait – Krisztus evangéliumába vetett, hívő reménységünk evilági etikai feladataival, tehát a hitből szükségszerűen termő szeretet mai legégetőbb kérdéseivel. Hiszen a hit Krisztusban „a szeretet által munkálkodó hit” (Gal 5,6). „Ó, a hit maga egy eleven, elfoglalt, tevékeny, hatalmas valami; úgyhogy lehetetlen, hogy szüntelenül ne cselekedné a jót” – írja Luther az Előszó a római levélhez című munkájában. Így értette a Krisztusba vetett hit reménységét a VII. világgyűlés minden főelőadása és a megnyitó igehirdetésében maga Káldy Zoltán püspök is. 1958-at követően ő maga sokszor egyoldalúan csak mint a „diakóniai szolgálat teológiáját” magyarázta ezt a cselekvő hitet. A sorrendet a Krisztus-hit és az ebből fakadó, cselekvő szeretet között azonban sohasem szabad felcserélni! „Budapest, 1984” pedig az egyik legjobb teológiai útmutatás volt és marad ebben a vonatkozásban!

Nyílt levél és elnökválasztás

A világgyűlések egyik fontos feladata volt, hogy hét esztendőre megválaszszák a Lutheránus Világszövetség soron következő elnökét. Ezt a tisztet addig a legtöbb esetben a világgyűlést meghívó és vendégül látó egyházba tartozó személyiség töltötte be. Így történt ez Budapesten is, nagy feszültséget kiváltó körülmények között, főleg a szenzációra éhes sajtó támogatásával. Természetesen nagy volt a várakozás, mivel maga Káldy Zoltán is számított és igényt tartott a „szokásjog” érvényesítésére. Annak azonban, hogy így történjen, voltak heves ellenzői is, főleg Nyugaton, de voltak ellenfelei a püspöknek a saját egyházában is. A jelölés első menetében egy kanadai és egy egyesült államokbeli jelölt kiesett. Így a második, döntő szavazásnak a mindenki által tisztelt, elsőként javasolt – egyébként nem lelkész – női jelölt, a dán Bodil Sölling és Káldy Zoltán között kellett eldőlnie. Ekkor érkezett meg váratlanul Nyugat-Németországból a hévízgyörki lelkész nyílt levele a világgyűlés vezetőihez, a püspök ellen megfogalmazott igen éles vádakkal. Írója a „teológiai terrort” és a véleményszabadság megtagadását vetette a püspök szemére. Ez az esemény – bár súlyosan megzavarta a világgyűlés addigi békés munkáját és eredményeit – talán éppen ezért ellenkező hatást ért el: a nagyra becsült és széles körben népszerű dán jelölttel szemben a hivatalos delegátusok jelentős többsége (173 : 124 volt a szavazatarány) a megtámadott Káldy Zoltán mellé állt a végső szavazáskor. De a megválasztott püspök csak rövid ideig viselhette magas tisztségét: két évvel később, egy genfi vezetőségi ülést követően súlyosan megbetegedett, és 1987 tavaszán hazatért Urához.

Üzenet a mának

Van-e a budapesti világkonferenciának – húsz év elmúltával – időszerű üzenete mai egyházunknak egy vészterhes világban, a harmadik keresztény évezred kezdetén?

A választ részben már láttuk a teológiai kiértékelésben: a Krisztus-hit, annak reménysége és a sokoldalú cselekvő szeretet – csak ebben a sorrendben – elválaszthatatlanul összetartozik ma is! A VII. evangélikus világgyűlés végső válaszát a Budapesti üzenet foglalta össze a világ evangélikus egyházai számára. Ebből idézünk befejezésül: „Mi nem arra vagyunk elhíva, hogy társadalmunk tükre, hanem hogy só és világosság legyünk abban. Amikor azonosulunk az emberekkel a világban, a szolgálatra kötelezzük el magunkat Krisztus keresztjének jegyében. Nekünk és mindenkinek, mindenütt a keresztény gyülekezetekben az a kiváltságunk, hogy a reménység gyermekei legyünk. Valljuk, hogy a mi Urunk, Jézus vissza fog térni dicsőségben (Jel 22,20; Fil 4,7).”

Dr. Nagy Gyula

::Nyomtatható változat::