Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 10.

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt héten dr. Ivancsó István professzor segítségével megtehettük az első lépéseket görög katolikus testvéreink istentiszteleti életének megismerésében. Szó volt a húsvét meghatározó szerepéről, a liturgikus nap nyolc részéről, a liturgikus hét eseményeiről, a zsoltárokról és a bibliai imádságokról. Ma továbblépünk. (H. K.)

Szent Liturgiánk lényegét tekintve különbözik minden más szertartástól, illetve istentisztelettől. Ugyanis míg azok imádságok, ez áldozatbemutatás. Vagyis Jézus Krisztus áldozatának – szenvedésének, halálának, feltámadásának – megjelenítése. S roppant fontos a szóhasználat: megjelenítésről van szó, nem pedig megismétlésről – ez nem lenne lehetséges, de szükség sincs rá. Jézus Krisztus ugyanis az ő áldozatával „egyszer s mindenkorra” megszentelte az embert, végbevitte a megváltását (Zsid 10,10).

A Liturgia tehát ezt az üdvözítő tényt teszi jelenvalóvá, amikor ünnepélyes külsőségek között zajlik. Felfedezhető benne a bizánci császári udvar pompája (ne feledjük: az 5. század a liturgia fejlődésének fénykora!), bár nem embernek, hanem a tökéletes szépségnek, Istennek akarja megadni a tiszteletet. A gyertyák és mécsesek misztikus fénye, a gomolygó tömjénfüst, a megszentelt ikonok sejtelmes tündöklése, a szárnyaló ének mind-mind erre irányítja a figyelmet.

A fejlődés folyamán jól meghatározható három részre tagolódott a Szent Liturgia. Az első rész az előkészület (a pap felkészülésétől öltözködésén át az áldozati adományok, a kenyér és bor előkészítéséig). A második a hitjelöltek liturgiája, melyet a tanítói résznek lehet nevezni (apostoli olvasmány, evangélium, prédikáció). A harmadik rész a hívők liturgiája, amelyben megtörténik Jézus Krisztus áldozatának bemutatása: a kenyérnek és bornak az ő testévé és vérévé való átlényegítése, majd a belőle való részesedés a szentáldozásban. – Természetesen mindez csak a Liturgia vázlatát adja, mert sok-sok imádság, könyörgés (ekténiák) és ének hangzik el közben.

A bizánci egyház gondolatvilágának megfelelően mélységes szimbólumrendszer öleli körül a Szent Liturgiát mind bensőleg, mind külsőleg. Az előzőeket tekintve a hármas felosztást Jézus életére lehet alkalmazni. Az előkészület az ő rejtett életét jelképezi: a betlehemi eseményeket és az áldozatára való felkészülését idézi. A kehely és diszkosz a jászlat szimbolizálja, a takarói a pólyákat jelképezik; megjelenik még a diszkoszra állított csillag is, mely Jézushoz vezette a bölcseket. Közben pedig a pap imádságai szóban is alátámasztják ezt a szimbólumrendszert, a szentírási szövegeket idézve. A második rész Jézus nyilvános életét jeleníti meg, amelynek során bejárta a városokat és falvakat, hirdette országának örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és bajt a nép között (Lk 8,1). S íme, most a pap magasra emelve körülviszi az evangéliumot az oltáron, majd a hívek előtt magasra emelve felmutatja, hogy benne van az igazi bölcsesség; utána pedig felolvas belőle, az ige táplálékát nyújtva a híveknek. A harmadik rész már az áldozati cselekményt foglalja magába: Jézus földi életének utolsó napjait. Először a jeruzsálemi bevonulás részesei lehetünk, amikor a felajánlott kenyeret és bort ünnepélyes menetben hozza a pap az oltárra, Jézus önként vállalt szenvedését és áldozatát jelképezve. Aztán a Titkos Vacsorát jeleníti meg ez a rész, amikor Jézus ünnepélyesen felajánlja életét a mennyei Atyának, az átlényegített kenyérben és borban itt hagyva magát a híveinek; majd pedig a felajánlás beteljesítését a golgotai kereszten. S itt, a csúcsponton történik a másik szentáldozás is, amelynek során Jézus szent testét és vérét vehetjük magunkhoz. A pap legutolsó áldása pedig a földről eltávozó és mennybe emelkedő Úr búcsúzását jelképezi. Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy a sok szimbólum mellett a lényeg nem szimbolikus, hanem valóságos, a Szent Liturgia megjelenítő ereje révén.

Szembetűnő Szent Liturgiánk dramatikus és dialogikus jellege mellett az is, hogy népnyelvű. Mindez nemcsak lehetővé teszi, hanem igényli is az aktív bekapcsolódást a szent szertartásba; nem lehet közben passzívan viselkedni.

Fontos, hogy megőrizzük ősi értékünket, mely Aranyszájú Szent János (� 407) nevéhez fűződik, bár kialakulása csak az első ezredforduló után zárult le.

Ivancsó István

::Nyomtatható változat::