A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 14. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Jób könyve a személyesen átélt emberi szenvedés drámai kifejeződése. Joggal nevezik olyan irodalmi és bölcseleti remekműnek, amely mintegy előkészíti Goethe Faustját vagy Dante Isteni színjátékát. A mai nap igéje egy látszólagos mellékszereplőt helyez a rivaldafénybe. Az egész könyv úgy épül fel, hogy egyik oldalon a kegyes, gazdag és sikeres Jób áll, akit azonban váratlanul próbatételek és csapások érnek. A másik oldalon áll Elifáz, Bildád és Cófár, a három barát, akik Jóbot hasztalan próbálják vigasztalni. Ők hárman eleinte mindenre bölcs, hideg fejű és logikus választ szeretnének adni, ám hamar kiderül, hogy szavaik üresen koppannak, érvelésük önmaguk körül forog, és legfőképpen nincs bennük elég szeretet a szenvedő ember iránt. Ekkor lép színre váratlanul Elihú.

Feszítő belső kényszer hatására mondja el szavait. Az egyház történetéből is ismerünk olyan híres helyzeteket, hogy valaki ellenállhatatlan belső késztetésre kénytelen a nyilvánosság elé állni. Bornemisza Péter úgy fogalmaz, hogy ha nem szólt volna, akkor az oldala fakadt volna ki, annyira feszítette őt a belső kényszer. „Nem hallgathattam” – ebben a sokat idézett mondatban foglalható össze Martin Luther King álmokat megvalósítani akaró küldetése. „Tele vagyok szavakkal, szorongat engem belülről a lélek” – mondja ugyanebben a szellemben Elihú (32,18). Ennek jegyében Elihú hármas kihívásra válaszol: arra, hogyan fogadjuk a csapásokat, mit jelent az igazi barátság, illetve hogy milyen szerepet vállalhat az ifjúság.

Jób három barátja is meg akarta magyarázni a csapások értelmét, ám szavuk csupán kioktatásként hatott. Képtelenek voltak a szenvedő Jób bőrébe bújni. Beszéde későbbi részében Elihú arra utal, hogy a szenvedés nem egyszerűen próbatétel, hanem erőforrás is lehet. Nem Isten cselekedeteit akarja mindenáron igazolni, hanem képes a világot a szenvedő szemével is nézni. Valaki egyszer egy hasonlattal világította meg az empátia és a szimpátia közötti különbséget. Empátia az, mondta, ha észrevesszük, hogy valaki beleesett egy gödörbe. Viszont szimpátia az, ha le is mászunk érte. Ezzel az elihúi szándékkal élhetünk a világban ma is megmutatkozó csapások közepette. Egy-egy közeli vagy távoli terrortámadás, egyének és közösségek bajba jutása egyaránt felveti a kérdést: miként nézünk szembe a csapásokkal és az azokat elszenvedni kénytelen emberekkel? Borzongató félelemmel és rémülettel? Közönnyel? Bagatellizálással? Kioktatással? Elihú az együttérzés, együttszenvedés magatartására ad példát.

Elihú megjelenése azt a kérdést is felveti, hogy mit jelent az igazi barátság. Ennek is máig ható érvénye van. Egy társuk öngyilkossága után a barátok tehetetlenül tárják szét karjukat: „Nem tehetünk róla. Semmit sem vettünk észre.” Itt az „őrizője vagyok én az én testvéremnek?” kaini kérdése köszön vissza. Jób könyvének egésze –- a negatív és a pozitív példák segítségével – azt sugallja, hogy vegyük észre a szenvedőt, vigyázzunk egymásra. Van közünk egymáshoz! Vállunkra vehetjük a másik embert! Ne csak a gödör szélén sajnálkozzunk, és tördeljük kezünket, hanem menjünk le érte a mélybe! De a legkevesebb – amit mindig megtehetünk –, hogy imádkozunk érte.

A harmadik csomópont a nemzedéki kérdés. Alighanem minden korban előfordult a korosztályok konfliktusa. Elihú azzal indokolja korábbi hallgatását, hogy ő még túl fiatal. Hátrahúzódott, hadd szóljanak előbb az öregek. Ám most már nem hallgathat. Nem hivatkozhat fiatalságára. Van mondanivalója, amelyet nem fojthat magába. „Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének értenek az ítélethez” (32,9) – ezzel a mondattal egy ősi tételt kérdőjelez meg. Ez a jelenség ismét csak ismerős az egyház történetéből, de jelenéből is. Kezdve Jézus tanítványaitól, akik többségében bizonyára fiatalok voltak, a közelmúlt egy választásáig, amelynek nyomán egy 28 éves lelkész lett a litván evangélikus egyház püspöke. Meg kell becsülni az idősek szolgálatát és útmutató szavát, ám jöhetnek korok, amikor a fiataloknak kell kezdeményezően fellépniük.

Jézus mind a három elihúi kihívással szembesült. A csapásokat és megpróbáltatásokat képes volt a szenvedő szemszögéből nézni, sőt egyenesen magára is vállalta őket. Felelősségteljesen forgolódott barátai és családja körében, vállalva a konfliktusokat is. Végül pedig mert a fiatalokra építeni.

Imádkozzunk!

Mind az önhittségtől, mind a kishitűségtől őrizz meg minket, Urunk! Segíts, hogy tanítványaid tudjunk maradni. Egyaránt képesek legyünk hallgatni és szólni, mikor mi a te akaratod. Add nekünk azt a bölcsességet, amely független az évek számától. Ámen.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::