Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Több évtizedes lappangás után visszatért egy szó a közbeszédbe. Már azt hittem, végleg a történelemkönyvekbe és szöveggyűjteményekbe zárva marad, ám néhány hete újra megjelent. Felbukkanása úgy hatott rám, mintha egy korabeli, különös tárgyat vehettem volna a kezembe. Egy csatos bambis üveget. Vagy egy szürke munkásőr-egyenruhát… Ez a visszatért jelző így hangzik: klerikális. Általános iskolámban Zsuzsa néni használta előszeretettel. Olyankor kissé összerezzentem, hiszen úgy éreztem, hogy rám, a papgyerekre céloz ezzel a félelmetes szóval. Zsuzsa néni fizikát tanított, de leginkább az volt rá jellemző, hogy a tornateremben tartott ünnepségeken ő maga is úttörőruhát öltött. Ilyenkor csak kuncogtunk a háta mögött. Ám amikor a klerikális veszélyről beszélt, akkor megneszültünk.

A leggyakrabban előforduló szószerkezetek egyike a „klerikális reakció” volt. Akárcsak „a szocializmus építése”, „a kizsákmányolók, köztük a kulákok likvidálása”, a „szabotázs”, a „reakciós és spekuláns elemek bomlasztó tevékenysége” és hasonlók.

„A klerikális reakció elleni harcot” Révai József, a Magyar Dolgozók Pártjának fő ideológusa hirdette meg 1950. június 1-jén, mondván, hogy a Vatikán utasításait végrehajtó egyház az imperialisták kiszolgálója és ötödik hadoszlopa. Ezért teljesen indokoltnak tartotta a szerzetes- és apácarendek elleni fellépést vagy éppen a diakonisszák szélnek eresztését. Révai magvetése nyomán ilyen párthatározat szökött szárba: „A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. (…) A szerzetesrendek tagjai mint reakciós hírverők, mint az imperialisták agitátorai járják az országot. (…) A tanító szerzetesrendek tagjai, megtagadva a tanítást az állami iskolákban, mint lelkészek helyezkedtek el, aminek következtében a klerikális reakció agitátor-apparátusa, a papok létszáma indokolatlanul megnőtt.” (Részletek az MDP Központi Vezetőségének 1950. június 1-jei határozatából.)

Az eredmény olykor véresen komoly volt. A hírhedt ÁVH úgynevezett Belső Reakció Elleni Harc Osztályának egyik alosztálya a következő feladatot kapta: „A 2. alosztály a klerikális reakció ellen küzd, felderíti és megszünteti a katolikus, a protestáns, a szabadkőműves, a cionista szervezetek és a szekták szerveinek államellenes tevékenységét, és bomlasztja ezeket a szervezeteket.”

Ez volt az az idő, amikor A magyar helyesírás szabályai című kézikönyv kisbetűsítette Isten nevét, amikor Jézus születése helyett a „pompás karácsonyfát” ünnepeltették, a Mikulás helyett pedig Télapó cipelte a puttonyt, hiszen a püspöksüveges alak klerikális jelképnek minősült.

A fenyegető hangsúllyal említendő „klerikális” kifejezés sokáig tartotta magát. Egy korabeli dokumentumban ezt a bornírt megfogalmazást találjuk: „Az ellenforradalom óta a klerikális befolyás a néptömegek felé jelentősen megnövekedett…” Mindehhez képest már az enyhülés jele lehetett az az anekdotikus eset, amikor egy ünnepségen a szónok az állami vezetők és a Hazafias Népfront képviselőinek üdvözlése után imigyen szólt: „Megkülönböztetett tisztelettel köszöntjük a klerikális reakció megjelent képviselőit…”

Talán már el is felejtettem volna a „klerikális” kifejezést, ha – még a rendszerváltozás előtt – egy iparművészeti bolt eladója nem emlékeztet rá. Valamilyen fali keresztet szerettem volna vásárolni ajándékba, mire a hölgy a pult mögött felszegte kontyos fejét, és dacosan ezt mondta: „Mi nem tartunk klerikális beállítottságú tárgyakat.”

De ez már legalább húsz éve volt. Azóta a „klerikális” szó Csipkerózsika-álmát aludta, ám néhány hete ismét megjelent közöttünk. A hosszú szunnyadás után kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, megdörzsölte a szemét, majd elhelyezkedett a közbeszédben. Otthonosan mozog Gyurcsány Ferenc kormányfő beszédeiben, legyen szó akár parlamenti felszólalásról vagy sajtótájékoztatóról.

A miniszterelnök többször is a következőképpen vázolta hazánk mai politikai berendezkedését. Szerinte egyfelől ott van a jobboldal „nacionalizmusba hajló, enyhén klerikális, szociálisan demagóg, államközpontú, jellegzetesen közép-kelet-európai politikai képződménye”. Ezzel szemben pedig létezik egy „nyugatias, nyitott, nemzeti tradícióira büszke, de nem nacionalista” irányzat, amelyet a baloldal testesít meg. Ide lelkészi érintettségemnél fogva is néhány kérdőjelet kell helyeznem…

Szélesebb történeti távlatokban a klerikalizmus kétségtelenül az egyházi és a világi hatalom összefonódását jelenti. A „trón és oltár szövetsége” ellen a felvilágosodás kora óta harcolnak. Protestánsként már csak azért is egyet kell értenem ezzel, mert tudom, hogy már a reformáció is az egyház világi hatalma ellen küzdött. A „klerikális” szó értelmét azonban az ötvenes-hatvanas években oly mértékben eltorzították, hogy mai térnyerését sajnálatosnak érzem. A diktatúra idején ugyanis olyan sebeket kaptak a hívő emberek (korántsem csak az úgynevezett klérus!), amelyeket kár lenne az országban kétségtelenül újra létező egyházellenes hangulat kedvében járva felszaggatni.

Egy másik példa. A Népszabadság január 8-i számában Csányi Vilmos, a kitűnő etológus fejti ki véleményét hitről, vallásról, politikáról. Egyebek mellett ezt írja: „Nem a hittel, nem a vallással, nem az egyházak civil funkcióival van probléma, hanem a klérussal, a klérus hataloméhségével, ami sajnos megmaradt.” Tézise illusztrálására azt kéri, „játsszunk el a gondolattal”, és képzeljük el, hogy az egyházak megnyitják templomaikat a hajléktalanok előtt, szállást és meleg ételt adnak nekik, meghallgatják problémáikat, és sokféleképpen segítenek nekik.

„No, de ébredjünk fel – halljuk az elemző hangját –, a hajléktalanok összepiszkolnák a templomokat, farigcsálnák a padokat, és büdösek.” Természetesen demagógia volna visszakérdezni, hogy vajon hány politikai párt vagy multinacionális vállalat nyitotta meg székháza ajtaját a hajléktalanok előtt. Helyette csak azt szeretném megjegyezni: a szerző bizonyára nem járt azokban az egyházi, gyülekezeti közösségekben, amelyek igenis befogadják a hajléktalanokat, meleg étellel és jó szóval, tanáccsal látják el őket.

Ezen a ponton önkritikusnak kell lennünk. Ezeket a kereszténység eredeti küldetését hitelesen betöltő törekvéseket talán azért nem ismerte meg a kívülálló, mert az egyház túlságosan sokszor egy másik, szerintem nem igazi arcát láttatta. Ezen az arcon az uralkodási vágy, a pompára valló hajlam, sőt sokszor a szeretetlenség vonásai éktelenkedtek.

A megújuló antiklerikális buzgalomnak további okai is lehetnek. Tagadhatatlanul láttunk és látunk kísérleteket arra, hogy politikai pártok szavazatszerzési vágyukban az egyházakat a maguk szolgálatába próbálják állítani. A rendszerváltozás óta sok politikus hiteltelenített számos keresztény jelképet azzal, hogy politikai gyűlések kulisszáivá és neofita szónoklatok részévé tette őket.

Persze mindig kettőn áll a vásár. Alighanem az egyházak is kapva kaptak azon, hogy – évtizedek elszigeteltsége után – ilyen áron kerüljenek vissza a közéletbe. Egy sajtgyár vagy sertéshizlalda „ökumenikus” megáldása – amelyre bizony akadt példa – blaszfémikus cselekedet volt. A kísértés mindig nagy, hiszen a sokáig elnyomott egyházak ilyenkor úgy érzik, végre észreveszik őket, s az árnyékos és huzatos területről végre a napos oldalra kerülhetnek. Mégis, bizonyos önmérséklet tanúsítása jézusibb volna.

Ellen kellene állni annak a csábításnak, amelyet Luther Márton „a dicsőség teológiájának” nevez, és amellyel ő a kereszt teológiáját állítja szembe, illetve „kereszt formájú egyházról” beszél.

Kisebb és nagyobb egyházak egyaránt kísértésbe eshetnek. Számos jel utal arra, hogy a baloldali pártok a Hit Gyülekezetével fognak össze, a jobboldaliak pedig a történelmi egyházakat tekintik „természetes szövetségesüknek”. Kapi Béla dunántúli püspök – a közelmúltban megjelent önéletírása szerint – már 1920-ban felhívta a figyelmet az általa „világnézeti vallásosságnak” nevezett magatartás veszélyeire. Elsősorban az értelmiséget vádolta azzal, hogy „a maga kiépítetlenül maradt, hitbelileg hiányos vallásosságát bizonytalan világnézeti vallásossággal igyekszik pótolni”. Mindezek azt mutatják, hogy a közbeszéd alig burkoltan egyházellenes utalásainak egy része elsősorban nem a kereszténység, még csak nem is a papság, hanem az egyházban szövetséget kereső politikusok ellen irányul.

Van azonban ennek az antiklerikalizmusnak egy másik indítéka is. Ez véleményem szerint azzal a tévhittel függ össze, hogy az egyháznak csakis a lelkekkel szabad törődnie, minden mást pedig engedjen csak át a társadalomnak, így például a politikai pártoknak. Más szóval: az egyház ne foglalkozzon társadalmi kérdésekkel, ne formáljon véleményt – például a munkanélküliséggel, a migrációval, az emberi jogokkal vagy a politika etikájával kapcsolatban.

A Heti hetes című televíziós műsor sztárjai jól elélcelődtek azon, hogy az evangélikus püspök-elnök karácsonyi prédikációjában érinteni merte az abortusz kérdését. Ezt a szemléletet „sekrestyekereszténységnek” nevezem, hiszen ennek képviselője nem tudja elképzelni, hogy az egyháznak szava és mozgástere lehet a templom falain kívül is. E miatt a téves egyházkép miatt lepődtek, sőt döbbentek meg sokan azon, hogy az egyház állást foglalt a decemberi kettős népszavazás ügyében. Pedig az igazán nem pártpolitikai kérdés volt! A vallásszabadság többet jelent, mint a szertartások végzésének jogát.

Ha elfogadnánk a „sekrestyekereszténység” elvét, akkor vissza kellene hívni Közép-Kelet-Ázsiából az egyházi segélyszervezetek munkatársait, és kizárólag imádságra kellene őket buzdítani. Ugyanezzel a logikával meg kellene tagadni a közéleti kérdésekkel oly szenvedélyesen foglalkozó bibliai próféták hagyományát, valamint Albert Schweitzer, Maximilian Kolbe vagy Dietrich Bonhoeffer örökségét. Az utóbbi szemléletes példával érzékeltette, hogy miért vett részt lelkész létére a Hitler elleni merényletkísérletben: „Ha látom, hogy egy részeg sofőr a Kurfürstendammon száz kilométeres sebességgel rohan, akkor mint keresztény és lelkipásztor nemcsak abban látom a feladatomat, hogy az őrült áldozatainak családtagjait vigasztaljam, hanem be kell ugranom az autóba, mindent meg kell tennem, hogy megakadályozzam sokak életének kioltását.”

Két kéréssel zárom mondandómat. Az elsőt a politikusokhoz és az újságírókhoz intézem: ne hozzák vissza a „klerikális reakció” ásatag és rossz emlékű kifejezését, továbbá próbálják elfelejteni a „sekrestyekereszténység” képzetét! A második kéréssel önmagunkhoz, keresztényekhez fordulok. Lépjünk ki bátran a magunk sekrestyéjének szűk keretei közül! Lehet, hogy eleinte azt tapasztaljuk, hogy odabent biztonságosabb, urambocsá, kényelmesebb volt. Ám a prófétáktól és a Názáretitől kapott mandátumunk – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a közéletben való szerepvállalásra is vonatkozik.

Létezik azonban egy korlát, amelyet úgy hívnak: pártpolitika. Egyéni preferenciája természetesen mindenkinek lehet. A keresztények is élnek választójogukkal. Ám egyetlen egyház sem válhat valamely politikai erő szolgálóleányává. Ma is érvényes üzenetet hordoz Babits Mihály Jobb és bal című verse:

Láng, láng, meddig cibálnak badar

szelek

jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra,

hajlik balra de mit neki

jobb és bal: ki csak fölfelé tör? (…)

Ki állíthat

jobbra vagy balra engem?

Labdázzatok, mindenkié vagyok!

Csak majd az Isten

ha az Ítélet trombitája szól,

állítand jobbra vagy balra,

A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::