Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 13.

Hozzászólás a cikkhez

Sorozatunkban volt már szó egy-egy Luther-iratról éppúgy, mint arról, hogy összességében mit tartott és tanított a reformátor a legfontosabbakról: az igehirdetésről, az úrvacsoráról és a lelki szolgálatról. Egyházújító atyánk nem volt rendszeres, sokkal inkább biblikus és gyakorlati teológus. Nem írt összefoglaló műveket, annál inkább bibliatanulmányokat, igehirdetéseket és gyülekezetépítő munkákat. Nem írt tudományos értekezést a megújuló egyház templomépítési kötelezettségeiről sem, de fennmaradt tanításaiban találunk utálást arra, hogy milyen elképzelései voltak ezzel kapcsolatban.

Kinek és minek a háza az istentisztelet helye? Van-e szent hely, és milyen legyen az? Mi a feladatuk a templomot építőknek, és mi a fenntartó gyülekezetnek? A reformáció nyomán kell-e valamit változtatni az evangélikussá vált templomokon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztathatták azt, aki Luther környezetében elgondolkodott a hitújítás templomaival kapcsolatos ügyeken.

Természetes, hogy a Luthert faggató ember e témában is előkeresi a torgaui várkápolna felszentelésekor mondott igehirdetést, amely az összegyűjtött művek között jelent meg. Ez a prédikáció meghökkentően puritán, már-már zavaróan szigorú álláspontot képvisel. Jó néhány más irat egy-egy mondata, gondolatsora is idézhető témánkban (igehirdetések, bibliamagyarázatok, A német mise, hitvallások stb.), amelyek sokkal nyitottabbak, megengedőbbek.

Ha sikerült felcsigáznom az olvasó érdeklődését, akkor ezek után le is írom, hogy valóban kétféle lutheri véleményt vélek felfedezni. Mielőtt azonban azt gondolnák, dönteni kell arról, hogy melyik az igazi, a mérvadó, rögtön hozzáfűzöm: a más-más helyzetben megszólaló reformátori hangok kiegészítik, gazdagítják egymást.

A harcos, keményen fogalmazó Luther olykor – hitvédelmi okokból – leszűkíti a templom fogalmát. Azt mondja, hogy az csak a tanítványi közösség helye, amelyet igehirdetésre és imádságra használnak. Ha már nem használják, le kell rombolni, el kell takarítani, mint ahogyan minden használaton kívüli, szerepét vesztett épületnek ez a sorsa. Nem kell díszíteni, nem kell cicomázni. (És „ne kerüljön nagy költségbe”.) A templom adjon helyet a találkozásra és az igehirdetésre. A reformátor három feladatot fogalmaz meg: a keresztények összegyülekezése, Isten igéjének hallgatása, és hogy a gyülekezet válaszként „erős imádságokat küldjön az ég felé”. Ebben a prédikációban nem is említi az úrvacsorát, nem tér ki az gyülekezet hajlékának semmiféle más funkciójára.

A megengedőbb Luther beszél az igehirdetések, az egyéb tanítások fennmaradt lapjairól. A posztillás kötetben újra meg újra együtt találjuk az igehallgatás és a szentségek vételének helyét. Nem a hely önmagában szent, hanem az ige és a szentség – bennük Krisztus jelenléte – szenteli meg a gyülekezés helyét.

Miért így, és miért úgy? – kérdezhetjük. Bizonyára azért, mert más és más a feladat harci helyzetben és az építés idején. Amikor a torgaui várkápolna szentelésekor egyoldalúnak tűnő módon fogalmaz, akkor a középkor mágikus helyértelmezését támadja, és az azzal szemben álló, helyes keresztény gondolkodásmódra tanít. Ahhoz, hogy a diák komolyan vegye a leckét, minden félreértést kizáróan kell fogalmazni. Ha a szentnek vélt dolgok elszakadnak attól, aki a szent, ha a tárgyaknak mágikus erőt tulajdonítanak, ha az élettelen dolgok fontosabbá válnak, mint az élő gyülekezet és a megelevenítő Szentlélek, akkor tévúton jár az egyház. És mivel az hosszú időn keresztül veszélyes tévutakra tévedt, Luther tűzzel-vassal irtja a tévtanítás mételyét.

Egyértelművé válik, hogy Luther a templomok és a szertartások szerepének félremagyarázását és helytelen használatát kifogásolja, és fél attól, hogy a gyülekezet mágikus erőt tulajdonítson az egyiknek vagy a másiknak. A hely, a tér abban különbözik az igétől és a szentségektől, hogy azok nem eszközei az üdvösségnek. A hely önmagában semleges. De az ige hirdetésekor, a szentségek kiosztásakor a gyülekezet jelenlétében megszenteltté válik.

Természetesen az evangélikus teológiában is továbbfejlődött a tér és a hely értelmezése. Korábbi sorozatunkban erről már írtunk, később pedig még visszatérünk rá. Luther tanítása azonban kijelölte a medret, amelyben evangélikus gondolkodásunk zajlik.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::