e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Hogyan élték át, és hogyan tudták feldolgozni a helyi keresztények a délkelet-ázsiai katasztrófát? – erről olvashatunk néhány rövid beszámolót az Idea Spektrum magazin idei első számának cikke alapján.

Srí Lanka

„A keleti partvidék egy városkájában éppen istentisztelet zajlott, amikor – fél tíz tájban – hatalmas robajjal betört az áradat a templomba. Az összegyülekezett mintegy kétszáz keresztény percek alatt az életét vesztette. Közülük huszonhármat sikerült azonosítani. A csapás következtében sok gyermek árván maradt – hívők gyermekei. Őket keresztény családoknál igyekeznek elhelyezni, hogy otthonra találjanak ismét – lelki otthonra is.”

(H. Chandy, harminc éve misszionárius

Srí Lankán)

Thaiföld

„Harmadik alkalommal szerettünk volna üdülni egy kis szigeten Phukettől egyórányi hajóútra. A faház, amelyet kaptunk, nagyon rossz állapotban volt, így elindultunk, hogy alkalmasabb helyet keressünk. Aznap reggel körülbelül húszan vártuk a csónakot, amely azonban negyed órát késett. Amikor megérkezett, és felszálltunk rá, megfeneklett, mivel nem volt víz a hajógerinc alatt. Kiszálltunk, beljebb lódítottuk a járművet, ám mire ismét felszálltunk, a víz még inkább visszahúzódott. Egy helyi lakos figyelt fel a horizonton emelkedő óriási hullámra. Azonnal kimenekültünk, felszaladtunk a part egyik emelkedőjére, és onnan figyeltük a hullámot, mely egy széles fehér sávban közeledett a part felé. Abban az irányban, amerre mi álltunk, több kis sziklasziget törte meg a hullám erejét, így megmenekültünk. Másnap ellátogattunk a közeli kórházba, hogy felajánljuk a segítségünket. Akkor szembesültünk azzal, hogy milyen döbbenetes erejű pusztítást végzett a víz. A 91. zsoltár szavai jutottak eszembe: »Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el.«”

(W. Hoffmann, a thaiföldi német

keresztény iskola tanárnője)

„Tizennyolc éven át éltem misszionáriusként Thaiföldön, ezért a szökőár hírére – a thaiföldi légitársaság jóvoltából – azonnal útnak indultam, hogy segítsek. Szilveszter napján érkeztem meg. A pusztulás, amely a szemem elé tárult, minden képzelőerőmet meghaladta. Emlékeztetett azokra a képekre, amelyeket a második világháborúban lebombázott Drezda városáról láttam. A Dabua Baa városkában szolgáló lutheránus lelkész január 2-án istentiszteletet tartott, mindössze hat résztvevővel. A lelkész sírt az igehirdetés alatt. A környéken élő kevés keresztény mással volt elfoglalva: keresett, temetett, igyekezett túlélni a katasztrófát. A halottakról fényképek készültek a későbbi azonosítást elősegítendő. Az elhunytaknak már nincs ránk szükségük, annál inkább az élőknek…”

(E. Horn, a marburgi misszió vezetője)

India

„Ma egy halászfaluba indultunk, amely egyszerűen nem létezik többé. A tengerpart a szökőár következtében egy kilométernyire benyúlt az ország belseje felé. Halászcsónakokat vetett ki a hullám, halászhálók lógnak a fákra fennakadva. Bár a nap ismét süt, melegíti-szárítja a földet, és a tenger felől lágy és békés hullámok érkeznek, ez az egész maga a borzalom.”

(F. u. L. Schanz)

„Két településen jártunk, ahol pusztított az ár. Negyven asszony veszítette el a férjét. A férfiak halászok voltak, és kint voltak a nyílt vízen. Csónakjaik törmelékei azóta megkerültek, ők maguk azonban odavesztek. Az asszonyok még mindig a tengerparton állnak, és a férjüket várják. A falu idősei tudják, hogy nincs remény, de az asszonyok nem képesek elhinni ezt. Öltözéket és élelmet vittünk nekik, a túlélőknek pedig új csónakokat és hálókat vásároltunk…”

(S. Komanapalli, a kelet-indiai

protestáns egyház püspöke)

Fordította: Bálint Gyöngyi

::Nyomtatható változat::