Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A böjt az Ószövetségben nem más, mint az Isten előtti alázat kifejezése. Ennek érdekében – az ételtől és az italtól való tartózkodás mellett – a böjtölő durva zsákruhát ölt, és hamut szór a fejére. Ez a szokás a kereszténységben is tovább él, amikor a negyvennapos böjti időszak kezdetén, hamvazószerdán minden katolikus istentiszteleten a pap hamuval keresztet ír a hívek homlokára, és ezt mondja: „Emlékezzél, ember: porból vétettél, és ismét porrá leszel.”

Az Ószövetségben tulajdonképpen minden napra szóló intelem, hogy az ember járjon alázatban Istene előtt, aki „…a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Pt 5,5). Mégis van három mozzanat, amikor a hívőnek böjtöléssel is meg kell mutatnia Isten előtti alázatát.

Az egyik ilyen a bűnbánat. A bűnbánó ítéletet tart önmaga fölött, halálra méltónak ismeri el magát, amikor lemond az élet két alapvető feltételéről, az élelemről és a vízről. A fejre szórt hamu nemcsak arról tanúskodik, hogy a böjtölő elfogadja Isten jogos ítéletét, és egy napon porrá kell lennie, hanem azt is kifejezi, hogy a bűn szennye Isten előtt tisztátalanná tette. A bűnbánatnak ezek a külső jelei a szív töredelme nélkül természetesen nem lehetnek hitelesek. Az igaz bűnbánatnak nemcsak külső jelei, hanem látható következményei is vannak. Ézsaiás próféta azért ítéli el népe böjtölését, mert az következmény nélküli. Nem követi a vétkek elhagyása, a bűnnel való szakítás (lásd Ézs 58–59). A bűnbánók böjtölése tehát jel. Önmagában pedig egy jel sem értelmetlen. Akkor válik értelmetlenné, ha többé nem valóság az, amit jelezni hivatott.

A böjt – a bűnbánat mellett – a gyász jele is az Ószövetségben. 1Sám 31,13-ban és 1Krón 10,12-ben például azt olvassuk, hogy Saul halálakor a nép hétnapos böjtöt tartott. A gyászoló – amikor megvonja magától az éltető vizet és kenyeret – jelképesen az élet és halál Ura előtt hajtja meg fejét. A böjtölés persze senkit sem tesz képessé arra, hogy szerettei halálát vagy saját életének véges voltát a gondviselő Isten atyai kezéből fogadja el. A böjt nem alkalmas az értelem halállal szembeni tiltakozásának és a szív lázadásának a letörésére. Mégis jele lehet annak az alázatnak, amely nélkül Isten végzését senki sem tudja megnyugvással elfogadni.

Harmadszor a böjt az Ószövetségben az imádság megerősítésének eszköze. Van, amikor a kétségbeesve segítségért kiáltó ember bűnbánatát mutatja, amellyel elismeri, hogy ő maga is felelős a kilátástalan helyzetért, amelybe került. Máskor azt fejezi ki, hogy az imádkozó a saját életénél is előbbre valónak tartja másvalakiért közbenjáró kérésének a teljesülését. Erre utalnak azok a bibliai történetek, amelyekben imádkozó emberek fogadalmat tesznek, hogy nem vesznek magukhoz sem italt, sem élelmet egészen addig, amíg Isten meg nem adja, amit kértek. Nem más ez, mint éhségsztrájk, amely választásra akarja kényszeríteni Istent: vagy teljesíti a kérést, vagy éhen-szomjan hal az imádkozó.

Istent természetesen nem lehet zsarolni, még jóságára és szeretetére hivatkozva sem! Ám néha mégis eredményre vezet a kitartó, erőszakos könyörgés – nem azért, mert erőszakos, hanem mert Istent a „zsaroló” szívében rejlő szeretet indítja cselekvésre. Hiszen látja, hogy a sulykot nem önzésből vetette el, hanem őszintén aggódik azért az embertársáért, akiért imádkozva odáig merészkedik, hogy Istent – a saját éhhalálát helyezve kilátásba – megpróbálja sarokba szorítani. Luther is így, böjtölve könyörgött a haldokló Melanchthon Fülöp ágya mellett. Barátja gyógyulása után így vallott erről: „Jól odavágtam a zsákot Isten ajtajába!” Elmondta, hogy imáiban Isten elé tárta: Melanchthon nélkül nem tudja tovább szolgálni az evangélium ügyét. Ezért nem vesz magához élelmet, amíg barátja meg nem gyógyul, és ha nem gyógyul meg időben, meghal ő is. Ultimátumot adott Istennek: ha szüksége van rá a reformáció művének folytatásához, akkor életben kell tartania Melanchthont is.

Luther ekkor egy lapra tett fel mindent, és nyert. Példája mégsem arra biztat, hogy Istennel hazárdjátékot próbáljunk játszani imádságainkban. Luther pontosan tudta, hogy az imádkozóra is érvényes az Írás tanítása: Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak viszont kegyelmet ad. De tudta azt is, hogy Isten sokszor próbára teszi az imádkozó kitartását, elszántságát, szeretetének őszinteségét az iránt, akiért imádkozik. Ezért vallja, hogy adott esetben akár az ultimátum jellegű könyörgésnek is helye lehet. A kérdés csak az, hogy mi késztet rá. Ha Istennel szembeni gőgös vakmerőségből próbálunk így imádkozni, akkor pórul járunk. Ám ha imádságainkban – Jézus útmutatása szerint – mindenekelőtt Isten országát keressük, és minden kérésünkben Isten országa ügyének előmenetelét tartjuk szem előtt, akkor nem véthetünk az alázat követelménye ellen, és minél kitartóbban és elszántabban könyörgünk, annál bizonyosabbak lehetünk a meghallgatás felől.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::