Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Magyarok mindenütt a végeken,

E csikorgó, vad téli éjeken,

Kinek nincs takarótok, vértetek:

A csillagokra gyakran nézzetek!

Úgy nézzetek a csillagokra, bátor

Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor…

(Végvári)

Bocsánatot kérek azoktól a fiatalabb korosztályhoz tartozó kedves olvasóinktól, akik első pillanatban nem értik, miért van „kettős” nevük a címben említett költőknek, ugyanakkor észreveszik, hogy idősebb hozzátartozóik szeme elhomályosul e nevek láttán, vagy önkéntelenül verssorokat kezdenek idézni. Szomorú története van ennek a második névnek: voltak (és vannak) nehéz idők, amikor a becsületes, tiszta nevet az igazság kimondásáért homályba kellett burkolni, álnéven lehetett csak írni a haza, a szülőföld féltéséről, szeretetéről, az igazság követeléséről. Amikor írók, költők önként felvett névvel, szolgáló szeretettel, töretlen hittel bátorították, mutatták a kivezető, de fájdalmas utat:

Kiálts még egyszer! Kiálts még százszor!

(Halkan, igaz – de halljuk a szavad.)

Hahó, Végvári: új magyar kakas,

S rikoltásod máris riogat!

Vagytok-e még, vagy elsüllyedtetek,

Tiprott sírokban, szürkén, névtelen

Vagytok-e még rajongó harcosok

A Végeken, a Végeken!…

Somogyváry Gyula e sorokkal küldte lélekbe markoló üzenetét 1920-ban Erdélybe Végvárinak, vagyis Reményik Sándornak, a 20. század egyik legnagyobb evangélikus költőjének. Az üzenet küldője, aki nem sokkal ezután az első világháborús élményeit megörökítő hiteles regényeivel országosan elismert író lett Gyula diák néven, száztíz esztendeje született a nyugati végeken, Fülesen (ma Nikitsch, Ausztria). Világháborús regénytrilógiáját – Virágzik a mandula, Ne sárgulj, fűzfa!, És Mihály harcolt… –, a Magyar Miatyánk 1919-ben című versét és a többi, szívből jövő, lélektől lélekig ható költeményét, majd a Vihar a levelet… című, illetve az ezt követő, a történelemmel, mindennapjainkkal egybefonódó regényeit egy véres harcokat becsülettel végigküzdött magyar író, költő példamutató kitárulkozásaként, vallomásaként olvashatjuk.

A világháború befejeztével főhadnagyként szerelt le, de itthon is igen keserves idők vártak rá, míg 1920-tól a Magyar Távirati Iroda, majd a rádió munkatársa, 1928-tól igazgatója lett. Bár politikus soha nem akart lenni, a rádió akkori vezetője, Kozma Miklós határozott kívánságára indult az 1935-ös választáson a kormánypárt színeiben. Két parlamenti időszakban volt a csornai választókerület országgyűlési képviselője. „Én nem pártpolitikai célokkal léptem át az ország határának küszöbét, hanem azért, hogy mélységes hittel, alázatosan és szerény erőm egész megfeszítésével szolgálhassam Magyarországot” – mondta első parlamenti beszédében. Vitéz Somogyváry Gyula a harmincas évek végére országosan ismert és szeretett költővé, regény- és drámaíróvá, előadóvá és közéleti emberré vált. A rádió hírszolgálatánál végzett áldozatos tevékenységéért Magyar Érdemkereszttel tüntették ki. Aztán jött 1945. Miközben 1944-ben megjárta a Gestapo börtönét, szabadulása után a rádió igazoló bizottsága eltiltotta minden publikációs lehetőségtől, 1950-ben az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) Kistarcsára internálta. Az ÁVH felügyelete alatt álló Mosonyi úti kórházban 1953. február 12-én úgy hunyt el, hogy kitelepített családjával sem találkozhatott, a gulágra került huszonhárom éves leányáról sem hallott. Földi maradványainak emberhez méltó eltemetésére csak 1992. február 14-én kerülhetett sor.

Írói rehabilitációja – világháborús trilógiájának kiadásával – 1990-ben történt meg, majd folytatódott egy-egy újabb műve megjelentetésével, köztük az igazán posztumusz, „kézírású kéziratban” fennmaradt, Vihar a levelet… című, hittel teli regényéig. Valójában történelemkönyv ez is: egy ifjú mérnök életútját követi az egyetemi évek végétől a Don-kanyar pusztító csatáin, a börtönkórház és fogolytábor gyötrelmes időszakán át a szerencsés hazatérésig.

A hagyatékát nagy gonddal kutató unokája, ifjabb Somogyváry Gyula a közelmúltban újabban előkerült, megfejtésre váró gyorsírásos kézirataival, feljegyzéseivel, leveleivel lepett meg. Gyula diák ugyanis mindig gyorsírással készítette munkáit, fogalmazványait, előadásaihoz is erősen egyéniesített gyorsírásos feljegyzéseit használta. A régi gyorsírásban (melyet még Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Vikár Béla, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc is használt) fennmaradt levelei, válaszai ma már történelmi dokumentumok, melyek természetesen kapcsolódnak egész életművéhez. (Vajon hová lett az a sok-sok gyorsírásos írástöredék, amelyet egyik beszélgetésünk alkalmával rádiós íróasztala fiókjában mutatott?!)

A napokban kapott „Gyula diák-kéziratok” rakosgatása közben került kezembe Végvári versére írt válasza. Vajon gondolta volna, hogy messze kiáltó sorai halála után több mint fél évszázaddal is megszívlelendők, hogy elgondolkoztatnak, messzire szólnak?

Hahó, Végvári: hallod-e szavunk?

Nyissad ércesre hangos torkodat.

Kiálts! S ne hagyd, hogy fojtogassanak.

Ki vagy? – hahó! Én féltve féltelek…

De azért szólj és gyújtsd fel százszor is

A Végeket, a Végeket…

Schelken Pálma

::Nyomtatható változat::