Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Nem vagyok egy dinoszaurusz-szakértő; az igazat megvallva ezidáig nem is igen érdekeltek ezek a félig mesebeli lények. Abban reménykedtem, hogy soha nem is kell majd elmélyülnöm a kihalt fajok tanulmányozásában, ám ahogy a tréfás szállóige tartja, egy anyának mindenhez értenie kell egy kicsit.

Középső lányom egy szép napon úgy jött haza az óvodából, hogy a feje telis-tele volt a dinoszauruszokkal. Hallott ezt-azt a többi gyerektől, és persze rögtön kérdezgetni kezdett. Hogyan éltek, mit ettek, veszélyesek voltak-e, vannak-e még, és ha igen, akkor hol, és milyenek? A dinótudomány szakterületén meglévő szerény ismereteim között kutatva végül is abban biztos voltam, hogy a világnak valami hideg helyén, jégbe fagyva találtak csontokat, és ezek alapján próbálták meg kiegészítgetni, hogy milyenek lehettek nagyjából ezek az ősállatok. Bevallottam, hogy nem tudok többet ezekről a „rég volt, hogy is volt” lényekről. Lányom sóhajtva vette tudomásul hiányos ismereteimet, de nem faggatott többet.

Abban bíztam, hogy lezárult ez a korszakunk, amikor néhány nappal később deres-jeges reggelre ébredtünk. Apa kíséri a lányokat ilyenkor, így én csak tőle értesülhettem a történtekről. A téli hidegben minden üvegesen csillogó, jéghártyával borított kis tócsához odarohantak, hogy feltörjék, és meggyőződjenek róla, nincs-e benne dinó… Kicsit csalódottak is voltak, hogy egész úton nem sikerült egyetlenegyet sem találniuk.

Először csak jót nevettem az aranyos történeten, de aztán komolyan elgondolkodtam rajta. Milyen csalódottak lehettek! Hiányos ismereteik arra bátorították őket, hogy keressenek, és lám, minden kutatásuk és fáradozásuk hiábavaló volt.

Ezt az érzést jól ismerjük mi, nagyobbak is. Sőt, gyakran éppen hívő életünk területén jutunk ilyen szomorúságzátonyokra. „Imádkoztam, és Isten nem hallgatott meg engem.” Be kell vallanom, bennem is bujkált már hasonló értetlenség és csalódottság. Miért nem sikerült? Ilyenkor a fájdalom, a veszteségérzés bizony valódi. Ahogyan a lányoké is az volt, ebben biztos vagyok. De hát hol van a hiba? Mi, felnőttek nyilván rögtön látjuk, hogy mit nem tudtak ők, és miért lett végül sikertelen az expedíciójuk, de mi a helyzet a saját kudarcainkkal? Nos, azt hiszem, gyakran ugyanaz, mint a kicsikével.

Mi is tudunk valamennyit; értünk, látunk néhány dolgot, és azt gondoljuk, hogy a többit már magunk is összerakjuk. Hallottunk, gondolunk ezt-azt Istenről, a maradékot pedig kitaláljuk hozzá. De Isten nem a mi képzeletünk szülötte. Bonyolultabb annál, mint amit tudni vélünk róla, és gyakran a helyzetünk is egészen más, mint amilyennek először látszik. Számtalan példán keresztül láthattam az életemben, hogy valamit, amire nagyon vágytam, Isten nem adott meg nekem, és utóbb kiderült, hogy ez volt akkor számomra a legeslegjobb. – Néhány éve nem vették fel az egyetemre a testvéremet. Ezt akkor nagy csapásnak élte meg. A következő évben egy másik iskolába jelentkezett, és ott ismerkedett meg azzal a kedves lánnyal, aki ma már a felesége. Lassan kirajzolódott előttünk Isten bölcsen előkészített útja.

Az érthetetlen dolgok esetében az a legkönnyebb megoldás, ha önmagunkat sajnálgatva félretesszük az egész ügyet. Ám a bátrabbak és okosan alázatosak komolyabban utánajárnak annak, amit már ismernek, és nem nyugszanak, míg fel nem tárják a dolgok mélyét. Így aztán előbbre viszi őket a kudarc és az eredménytelenség is, hiszen újra csak gazdagodnak, tisztábban látnak, és erősödnek.

Egyszer talán valóban találnak majd a lányaink dinócsontokat, ám ahhoz bizony kissé komolyabb kutatásra és több küszködésre lesz szükségük. Az is lehet, hogy ezután csak magáért a jégtörés öröméért gázolnak a befagyott tócsákra. Mostani csalódottságuk azonban arra tanította őket, hogy próbálják mélyebben, komolyabban megismerni azt, amit keresnek. És talán még nekünk sem szégyen, ha ebben példát veszünk róluk.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::