Liturgikus sarok

Liturgia – Viselkedés – Magatartás 6.

Hozzászólás a cikkhez

Zsoltárolvasás, igeolvasás, hirdetésfelolvasás, imádságok vagy imádságrészek elmondása, bejelentések, köszöntések. Mindezek nem csupán a lelkész ajkáról hangozhatnak el. Nemcsak az Agenda-revízió és a liturgiai megújulás kapcsán, hanem az attól függetlenül megfogalmazódott igény nyomán is egyre több gyülekezetben végeznek nem lelkészek felolvasó, imádkozó szolgálatot. Őket nevezzük közös kifejezéssel lektornak.

Aki már végzett valamilyen nyilvános istentiszteleti szolgálatot – ki kellett állnia az emberek elé, és ugyanakkor tudatosult benne az is, hogy a mindenható Isten előtt áll –, az tudja, hogy mennyi belső izgalommal, olykor feszültséggel jár ez a szolgálat. Aki érdektelenül, „flegmán” áll ki az olvasópulthoz, az oltár mellé, a gyülekezet elé, az nincsen tisztában vele, hogy milyen feladatot lát el. Aki mozdul, szól, cselekszik az istentiszteleten, az a Szent szolgája – magasfeszültségű zónába lép. Mint egykor Mózes esetében ott, az égő csipkebokor előtt: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!” (2Móz 3,5) Nem lehet készületlenül, hanyagul odaállni. Nem lehet akármilyen külsővel és akármilyen belsővel szolgálatot végezni. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a kegyelmes és irgalmas Isten nem fogadja el a hozzá érkezőt úgy, ahogyan jön. Hanem azt, hogy a szolgálatra jelentkező egyben vállalja: készül arra, hogy segítője legyen Isten és ember találkozásának, és megkísérli elhárítani azokat az akadályokat, amelyek másokat zavarhatnak a szolgálatával kapcsolatban.

Amikor a Liturgia – viselkedés – magatartás sorozatban a lektor személyéről és feladatáról beszélünk, elsősorban a hozzáállásról, a lelkületről, a felkészültségről és a megjelenésről kell gondolkodnunk.

Hozzáállás. Aki lektori szolgálatot vállal, nagyszerű feladatot fogad el. Megszólaltathatja Isten szavát, építheti a gyülekezetet, információval láthatja el az érdeklődő testvéreket, s ajkán felcsendülhet a gyülekezet imádsága. Nem is szabad máshogy kilépni a padból, vagy odamenni az ambóhoz vagy az oltárhoz, csak így gondolkodva: „Nagy megtiszteltetés ért; Isten szolgája lehetek; megpróbálok felnőni a feladathoz, felemelkedni a küldetéshez. Isten – még engem is – fel tud használni szolgálatára…” Több olyan idősebb szolgatárs jut az eszembe, aki a szolgálatban töltött évtizedek alatt hatalmas rutinra tett szert a liturgikus és igehirdetői munkában. Mégis minden egyes alkalommal remegve álltak az oltár elé, összeszorult gyomorral léptek a szószékre. Nem azért, mert lámpalázasak voltak, hanem azért, mert szent a hely, szent az ügy, szent a szolgálat. Minden feladat ilyen az istentiszteleten. A lektoré is.

Lelkület. A szent szolgálat alázatot kíván, de nem megalázkodást. Hiszen magas rang a Mindenható közelében ügyködni. Alázatot kíván, hogy ne én, hanem Isten legyen naggyá ott a „szent pódiumon”, a liturgikus térben. Ezért, emellett, ehhez szükséges az imádság pozíciója. Nem szabad úgy istentiszteletet kezdeni, hogy lelkészek, kántorok, lektorok ne imádkozzanak együtt a sekrestyében, kérve a Szentlélek jelenlétét, erejét, áldását. És csak úgy lehet odaállni a gyülekezet elé, hogy szívünkben hangzik a Kyrie: Uram, irgalmazz, Istenem, segíts meg, áldd meg, amit teszek, hogy áldássá legyen…

Felkészültség. Ezt hanyagoljuk el a legkönnyebben. „Olvasni úgyis tudok” – mondta egy kedves testvér, azután a gyülekezet elé állt, s a hangja elváltozott a megilletődöttségtől, nyelve akadozott az izgalomtól, nehezen tudta megformálni a szavakat, a hangerő pedig kevésnek bizonyult – néhány sorral hátrébb már nem is hallották az emberek. Gyakorolni kell. A legprofibb rétor is tanulja, és hangosan gyakorolja a szövegét. A vasárnapi olvasmány, a hirdetés akkor lesz gördülékeny, ha az ember előtte többször – értelmezve – végigolvassa, hangosan „elpróbálja” a szöveget. Nem egy igehirdetőről tudom, hogy utólag – tanulságképpen – meghallgatja felvételről azt, amit mondott. Mert itt is érvényes: tartalomhoz a forma. Ne szégyelljünk tanulni, ne röstelljünk hangosan gyakorolni. Azért nem örülnek gyülekezeteink némelyikében a „többszereplős” szolgálatnak, mert – készülés, felkészítés és gyakorlat híján – nem érthető a lektor szava.

Megjelenés. E címszó alatt kinézetről és mozgásról egyaránt szót kell ejtenünk. Az öltözék természetessége és ünnepélyessége egyensúlyban kell, hogy legyen. Hazánkban még ritka az, ami a világ evangélikusságának nagy részében természetes: tudniillik van a lektoroknak is egy olyan öltözékük, amely jelzi szolgálatukat. Ez nem csupán az esztétikus „látvány” miatt érdekes, hanem egyrészt kiemeli a tisztség jelentőségét, másrészt „eltakarja” az embert, hogy az elhangzó szó és ige legyen a fontos.

Az esetlen mozgás a padtól az ambóig vagy a szószékig komikussá válhat, elterelheti a gyülekezet figyelmét a lényegről. A suta mozdulatok zavarhatják a hallgatókat; ezt is lehet, sőt kell is gyakorolni. Ha egy színész – profizmusa ellenére – hónapokig gyakorol egy mozdulatot, míg a darabra készül, a ki- és a bevonulás gyakorlása, illetve egy segítő kontrolljával „beállított” mozdulat az evangélium meghallásának is hasznára válhat.

Lektorok kerestetnek! Áldott szolgálat ez (is).

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::