Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Pünkösd vasárnapján sokak által régen várt, a szervezők reményei szerint komoly érdeklődésre számot tartó kezdeményezés indul útjára több budai és pesti gyülekezet összefogásával, az Északi és Déli Egyházkerület támogatásával. A Tamás-mise Finnországban született istentiszteleti forma; hazai gyülekezetekben – Balassagyarmaton és Bakonycsernyén – is ünnepeltek már hasonló alkalmakat. A budapesti szervezők közül Balicza Klárát kérdeztük arról, hogy a város sokszínű kínálatában miként lehet különleges lelki élmény, találkozási lehetőség egy „importált” istentiszteleti forma.

– Kiket szólít meg, kiket akar elérni, egyáltalán, mit rejt az elnevezés: „Tamás-mise”?

– A mise „alcímének” ezt választottuk: a keresők istentisztelete. Ez rögtön elárul két fontos dolgot. Egyrészt azt, hogy istentiszteletről van szó; a „mise” elnevezést azért tartottuk meg, mert a forma, amelyet használunk, ilyen néven ismeretes egész Európában. Az evangélikus többségű Finnországban ugyanis semmilyen felhangja nincs a „mise” kifejezésnek, azt az evangélikus istentiszteletre is alkalmazzák.

Szintén fontos azonban az alcímben a „keresők” szó. Azokra gondolunk, akikkel évekig együtt jártunk mondjuk ifjúsági órára, aztán eltűntek. Azokra a barátokra, ismerősökre, kedvesekre gondolunk, akik tudják rólunk, hogy mi magunk templomba járunk, de elhozni már nem merjük őket, mert „biztos nem fogják értékelni”. Aztán gondolunk azokra is, akik néha-néha eljönnek az istentiszteletre, de nem találják a helyüket. És gondolunk azért magunkra is. Mert néha szeretnénk valóban ünnepelni vasárnap, és a puszta befogadáson túl valóban részt is venni ebben az ünneplésben. Óriási szükség volna arra is, hogy a budapesti gyülekezetek, amelyek egymástól két metrómegállónyira élik egymástól teljesen független életüket, valahol találkozzanak. Jó lenne esetenként kilépni a gyülekezeti keretekből, hogy ne csak a kétévente megrendezett egyházi találkozókon döbbenjünk rá arra, hogy az ötven-száz jól ismert arcon kívül vannak más evangélikusok is… És jó lenne megtapasztalni, hogy együtt meg tudunk valósítani valamit, amihez egy-egy gyülekezet ereje önmagában kevésnek bizonyulhat. Éppen ezért része az alapkoncepciónak, hogy a Tamás-mise minden egyes alkalmát más budapesti gyülekezetben tartjuk „vándormise” jelleggel, és ezt segítik elő az istentisztelet utáni kötetlen együttlétek is.

– Kedves Klára, te hol találkoztál először ezzel az istentiszteleti formával, és milyen hatással volt rád?

– Tavaly közel tíz hónapot töltöttem Finnországban, Helsinkiben. Rendszeresen részt vettem a Tamás-miséken hallgatóként, és nagyon nagy hatást gyakorolt rám mindaz, amit ott tapasztaltam. Mondhatnánk, hogy a személyesség érzése miatt, hiszen lehetőségem volt személyes gyónásra és áldásra, vagy imádságot írni, amiért hét közben egy imaközösség imádkozott. Mondhatnánk, hogy a teli templom miatt. Mondhatnánk, hogy a körülbelül ötven fehér ruhás szolgálattevő bevonulása miatt. Vagy mondhatnánk, hogy a zene miatt, amely modern hangszereléssel, nagyon színvonalas módon tette még inkább átélhetővé a bűnbánatot és a dicsőítést. Ugyanakkor az az igazság, hogy azóta sem tudom pontosan, mi fogott meg, mert amikor elkezdek az élményen töprengeni, kiderül, hogy tulajdonképpen nem is történt semmi különös. De az biztos, hogy hozzám hasonlóan mások is – közel ezren – nagyon szerettek oda járni. Ez talán elég is; talán nincs is szükség arra, hogy pontosan megmagyarázzuk, elemezzük.

– Ami Finnországban sokak számára újra a közösség felfedezésének élményét hozta, vajon „receptszerűen” működik majd közöttünk is? Nincs veszélye annak, hogy a „másolat” nem lesz olyan erőteljes, mint az eredeti?

– A veszély természetesen fennáll, különösen akkor, ha recepteket keresünk, és másolatokat akarunk készíteni. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy ezt kell tennünk. Eleve nem készíthetünk másolatot, hiszen mások vagyunk mi is, mások a körülmények és nem utolsósorban az emberek, akiket várunk. A Tamás-mise csak keretet szolgáltat. Felhasználjuk az ötleteket: a gyónás lehetőségét, a bevonulást, az „imádságjárást”, a személyes áldás lehetőségét, a perselypénz konkrét, jól meghatározott célra való gyűjtését. Példának tekintjük a közvetlenséget, az interaktivitást, az igényességet. De az istentisztelet szerintem azért ízig-vérig magyarországi. Ráadásul ahogyan máig nem tudom, mitől volt különleges a helsinki alkalom, a mi készülésünkben is van egy adag bizonytalanság, tapogatózás és tamáskodás. És ez nem feltétlenül baj. Már az elejétől imádkozunk azért, hogy maradjon hely annak, aki hitünk szerint a kezdeményezés mögött áll. A felelősséget nem akarjuk áthárítani, de hogy a dolog működik-e, az végső soron nem rajtunk, hanem a Szentlelken múlik.

– Kikkel és hogyan készültök az első alkalomra, amely pünkösd vasárnapján 18 órakor lesz a Deák téri templomban?

– Van egy lelkes csapatunk, amelyben a különböző gyülekezetekből vagyunk együtt páran. A csapat összerázódása nagyon érdekes: úgy tűnik, hogy többekben egymástól függetlenül fogalmazódott meg egy Tamás-mise-szerű istentisztelet gondolata, így amikor megkerestük egymást, rögtön egy hullámhosszon voltunk. Ennek a kis magnak a feladata, hogy minél többeket bevonjon a pünkösdi istentisztelet előkészítésébe, egy-egy részfeladatába. Pontos számokat nehéz mondani, de jelenleg körülbelül huszonöt-harminc ember foglalkozik aktívan az istentisztelettel. A mi csapatunk általában kéthetente találkozik, a közte lévő időben pedig mindenki erejéhez, idejéhez mérten tevékenykedik. Összeállítottunk egy liturgiát, próbál a zenekar, készül a plakát, és persze gyűlnek az emberek. A legfontosabb, hogy mindenki ott lelkesítsen, ahol csak tud.

– Hogyan tervezitek a folytatást, lehet-e még kapcsolódni a kezdeményezéshez?

– A folytatás reményében láttunk neki a szervezésnek. Rendszeres alkalmat szeretnénk teremteni, a célunk előbb-utóbb a havonta megtartott istentisztelet. És nagyon várunk mindenkit, aki csatlakozni szeretne. Várjuk azoknak a gyülekezeteknek a jelentkezését, amelyek szeretnének a vándormise egyik állomásává válni, és várjuk azokat is, akik csoportosan vagy egyénileg segítenének. A dolog akkor lenne az igazi, ha minden alkalmat szinte teljesen új gárda készítene elő, feladat pedig sok van: szükség van plakátolókra, fénymásolásra, zenészekre, felolvasókra, imaközösségre, lelkigondozókra, segítőkre, rengeteg telefonálásra. Én most beszámoltam a tervekről, de remélem, hogy egy év múlva már olyan sokan leszünk, hogy nálam sokkal alkalmasabbakkal lehet majd interjút készíteni…

Smidéliusz Gábor

::Nyomtatható változat::